Kényelmi zóna

Nálam az emberi méltóság alapérték. Egy Index-cikk nyomán jutott eszem, hogy szóbahozzam. Tegnap osztályfőnöki órán volt két vendégünk, két exnarkós, egy 46éves asszony és egy 24 éves fiú, akik megrázó módon meséltek az életükről, a mélységes emberi nyomorról, és a drogoktól való szabadulásukról a nyolcadikosoknak azért, hogy a saját sorsuk bemutatásával óvják meg ezeket a gyerekeket attól, hogy arra az útra jussanak, melyről ők csak a csodával határos módon tudtak megszabadulni. A könnyeimmel küzdöttem, hallgatva, látva őket. Példa értékű emberi méltósággal mutatták be egykori lenullázódott emberi méltóságú önmagukat. Védelemből. Ez igen, ez előtt fejet tudok hajtani. De arra szavaim sincsenek, amikor az emberi méltóság sérülésből, a magánszféra szentségének megsértéséből, a lesifotókból milliárdos üzlet lehet, csak azért, mert itt az eladó, hogy bátran feküdj a mocsokba, hiszen a máskor meg szentként tisztelendőnek bemutatott sztárok is azt teszik, amikor az a portéka, hogy a mások emberi méltóságnak sárba tiprásán reméljen nyerni valaki önbecsülést. Mi alapján lehet megítélni, hogy valami jó vagy nem jó? Szerintem nem túl bonyolult. Jobb lesz-e tőle a világ vagy rosszabb (a többedik lépést is szem előtt tartva), örömöt hoz vagy fájdalmat? Nyilván erre, amit mondok, könnyen rá lehet sütni, hogy közhely. Mert tulajdonképpen az is. Mert ki ne tudná ezt? És ha mindannyian tudjuk, akkor miért van mégis így. Az eladó, amire van vevő. De hát van ugye a könnyebbik ellenállás iránya…

Amióta időm jelentős részét azzal töltöm, hogy embereknek segítek abban, hogy számukra kedvező irányba változzanak, elég sok „érdekes” esettel találkozom. Az egyik legelszomorítóbb típus az, amikor az illető valójában nem szeretne változni, de ezt még magának sem meri bevallani, nem is beszélve arról, hogy a társadalmi elvárassal szembemenni, nem olyan könnyű dolog, ezt általában nem is vállalják az emberek. Ebből lesz az, hogy látszatra lázasan keresi a változás útját, de valójában kifogásokat keres arra, hogy maradhasson minden a régiben. Erről addig nem is beszélnék, míg engem nem érint. De gyakran tapaszalom, hogy valaki azzal kezdi, hogy tanácsot kér, amit mondok, meg sem próbálja megtenni, hanem újabb és újabb válaszokat követel az egyre lényegtelenebb kérdéseire. Aztán eljutunk egy pontig, amikor reménytelennek látom az ügyet, akkor meg jön az a forgatókönyv, hogy

„Te is épp oly szemét vagy Bányai Gyöngyi, mint az összes többi. Te sem tudsz semmit használhatót mondani, csak a szád jár. Benned is csalódtam.”

No, persze nem szó szerint így hangzik ez el, de végső soron ez az értelme. Aztán nekem elment egy csomó időm, erőm, s a másik ember meg maradt a régiben. De pont úgy,éppen ott,  ahogy, ahol szeretett volna. Csak éppen az „én véremen” szerzett magának egy kis önigazolást, hogy ő azért ilyen, mert neki senki nem segít, rajta nem is lehet segíteni. És mindenki szemét, a világ sz*r. Innentől bele lehet süllyedni az önsajnálat langyos mocsarába.

 Nos, a következő legsürgősebb feladataim egyike, hogy időben felismerjem ezeket a helyzeteket, és tudjam a leghasznosabb módon lezárni. Szóval, van még mit tanulnom ezen a terepen.

Úgy kezdtem ezt a blogolt, hogy gondolkodás nélkül leírom, ami eszembe jut. Aztán lett minden más. De mégis szükségem van ilyesmire, hogy csak úgy írjak. Mert vannak olyan reménytelen időszakaim. Bár nem szeretném ezeket azzal megerősíteni, hogy másokkal is megosztom, de talán mégis jó, ha kiadom magamból, mert akkor nem lesz bennem. Most is ez van. Valahogy reménytelennek látom, hogy elvégezzek minden szükségeset. Most, hogy az őszi szünetnek is vége, és nem készültem el, most már reményem sincs. Minden reggel felkelek ötkor. Csinálom, ahogy tudom, megyek dolgozni, hazaérek, leülök a géphez, és csinálom. És nem haladok, mert sokszor nem azt csinálom, ami a legfontosabb. De ez csak utólag derül ki. Meg néha a legfontosabbhoz fáradt is vagyok. S akkor olyasmit csinálok, amit könnyebb, bár sokadrangú. És ha van egy ilyen napom, mint pl. a tegnap, akkor elkeseredek. De ez hülyeség. Ez kísértés. Mert én odaszántam magam. És csinálom is becsülettel, akkor meg úgyis úgy lesz, ahogy kell hogy legyen. Csak valahogy bennünk van, hogy szeretnénk biztosra menni. Hogy most összejön a tanfolyam vagy nem: Most akkor még a hirdetésekkel foglalkozzam, vagy már fordulhatok az érdemi munka felé? Vagy most még nincs itt az ideje az egésznek? Tényleg a szállodásnak is válaszolnom kéne. Meg a levelezőt megtanulni. Meg kijavítani az iskolai cuccokat, meg takarítani… meg… meg… De most azért jobb mégis, hogy ezt ideplaccsantottam… :)

 Az M pszichowellness módszere, az eMpszi forradalmian új szemlélettel közelít az elhízás, a túlsúly, az ideális testsúly kérdéséhez. Az étkezési és testmozgási tanácsokon túl nagyon hasznos önismereti szempontokat fogalmaz meg. De már étkezési ajánlásban is messze túlmutat az úgynevezett fogyókúrák ajánlásain. Ha valaki komolyan gondolja, hogy végleg szeretne búcsút mondani a felesleges kilóinak, akkor érdemes fontolóra vennie az eMpszi karcsúsító étrendjében ajánlott 7 nagyon fontos alapelvet.

1.       az étkezési idő

Az eMpszi étrendjében mindennél fontosabb tanács a kötött étkezési idő,  azaz  naponta kizárólag háromszor és nagyjából (kb. két órán belül) ugyanabban az időpontban együnk. Ne legyen több étkezés csak a reggeli, ebéd és vacsora, ám ez legyen, s ugyanabban az időpontban legyen! Az evésidőkben ne korlátozzuk az elfogyasztott étel mennyiségét, viszont nagyon fontos szabály, hogy az evésidőn kívül szigorúan semmit ne együnk, és ne igyunk kalóriatartalmú italokat sem. Ha nem szegjük meg ezt a szabályt egy-két hétig, akkor kialakul egy olyan feltételes reflexünk, hogy evésidőn kívül nem is jut eszünkbe, hogy ennünk kéne, nem is vagyunk éhesek. Viszont, ha az elején sokszor eltérünk ettől a szabálytól, ez a feltételes reflex sokkal később alakul ki, s így nehezítjük a dolgunkat. Ezért, ha kezdetben mást nem is teszünk, de ezt vegyük nagyon komolyan, ha valóban le szeretnénk fogyni valaha az életben.

Az étkezési idők betartásának legfontosabb haszna: elkerüljük a nassolást, a tudattalan evést, ami az elhízás egyik legfőbb oka. Kialakul az a feltételes reflexünk egy idő után, hogy nem is gondolunk az evésre evésidőn kívül.

2.       az ételtársítás

Az eMpszi karcsúsító étrendjének második ajánlata az ételtársításra figyelő étkezés. Magyarországon először a Testkontroll módszer tette ezt ismertté a kilencvenes évek elején. A lényege, hogy csoportosítja az ételeket. Első csoportba tartoznak a magas fehérjetartalmú ételek (húsok, tejtermékek, tojás), a másodikba a magas szénhidráttartalmúak (gabonák, cukrok, tészták, burgonya, rizs, hüvelyesek, kukorica stb). Külön csoportot alkotnak az úgynevezett semleges ételek, melyekbe alapvetően a zöldségfélék, salátanövények tartoznak. A semlegesek közé soroljuk az olajos magvakat, zsírokat, fűszereket is. A negyedik csoportba tartoznak a gyümölcsök frissen és aszalva egyaránt. Az ételtársítás szabálya szerint az egyes csoportba tarozó ételeket csak a semleges csoportba ételekkel, fogyasztjuk együtt. Nem eszünk egy étkezésen beül magas fehérjetartalmú ételeket magas szénhidrát tartalmú ételekkel. A gyümölcsöket pedig csak másik gyümölccsel és olajos magvakkal fogyasztjuk együtt.  

Az ajánlott ételtársítás betartásnak legfontosabb haszna: Sokkal könnyebbé tesszük az emésztésünket. Nagyon sokat javul a közérzetünk, energikusabbakká válunk. Ha nem eszünk magas fehérjetartalmú ételt magas szénhidráttartalmúval, akkor általában nem is kívánunk annyit enni egy étkezésre.

3.       a 25-75-ös szabály

Fontos, hogy minden étkezéskor elérjük a jóllakottság érzését. Viszont nem mindegy, mennyi a kalóriatartalma annak az ételmennyiségnek, amit megeszünk. Az azonban hosszútávon nagyon nehezen megvalósítható, hogy mérleggel és kalóriatáblázatokkal számolgassunk minden evés előtt. Bőven elegendő, ha arra figyelünk, hogy az elfogyasztott ételünk háromnegyed része (75%-a) legyen zöldség, s csak egynegyed része (25 %-a) hús vagy tészta, gabona, cukor, krumpli, rizs, kukorica stb.) A testsúlycsökkenés egyik legnagyobb segítője, ha figyelünk a kalóriasűrűségre. Azaz amit megeszünk egy evésre, hasznos, ha háromnegyed része (hetvenöt százaléka) a semleges ételek közé sorolt zöldségekből, salátákból készül. Lehetnek ezek nyersen salátának elkészítve vagy akármilyen módon sütve, főzve is.

A 25-75-ös szabály betartásának legfontosabb haszna: Ha táplálékunk háromnegyed része alacsony kalóriatartalmú, rostban gazdag zöldségekből áll, megfelelő lesz az egy étkezésre elfogyasztott ételünk kalóriasűrűsége, ehetünk annyit, hogy teljesen jóllakottnak érezzük magunkat, ami nagyon fontos a súlycsökkentés folyamatában.

4.       a gyümölcsreggeli és a gyümölcsnap

A testkontroll és egyéb hasonló táplálkozási megfigyelések szerint a gyümölcs önmagában fogyasztva sokkal előnyösebb a szervezetnek, mint amikor más ételekkel együtt kerül a gyomrunkba. Ezért az eMpszi azt ajánlja, hogy ne együk össze a gyümölcsöt más étellel, kivéve az olajos magvakat és az aszalt gyümölcsöt.

Érdemes leszámolnunk azzal a tévképzettel, hogy a gyümölcs „nem rendes étel, csak gyümölcs”. Épp az ellenkezője az igaz. A gyümölcs nagyon értékes, nagyon tiszta táplálék. Az egyik legnemesebb ételféleség. Gyümölcsnapot csak akkor nehéz tartani, ha őrizgetjük magunkban a gyümölccsel kapcsolatos téves elképzeléseket. Viszont sokat segíthet a szemléletünk megváltoztatásán, ha nem csak úgy elrágcsálunk valami gyümölcsöt reggel vagy gyümölcsnapon, hanem különböző gyümölcsöket összedarabolunk és gyümölcssalátát készítünk, melyet olajos magvakkal (dió, mogyoró, mandula, napraforgó, tökmag, fenyőmag stb.) és aszalt gyümölccsel (mazsola, datolya, aszalt szilva, füge vagy bármilyen más aszalt gyümölcs) is gazdagíthatunk. És ezt a gyümölcssalátát rendesen, megterített asztalnál fogyasztjuk el.

Ha reggelire gyümölcsöt eszünk, nem terheljük meg a gyomrunkat már reggel a nehéz emésztés feladatával. Az is téves nézet, miszerint reggel kell bőségesebben enni, és a nap későbbi étkezései alkalmával pedig egyre kevesebbet. A tapasztalatok azt mutatják, hogy azok az emberek, aki túlsúlygondokkal küzdenek, nagyon gyakran tapasztalják, hogy ha reggel sokat esznek, a nap folyamán már nem tudják visszavenni az elfogyasztandó étel mennyiségét.

A gyümölcsnap és a gyümölcsreggeli legfontosabb haszna: A gyümölcsök önmagukban fogyasztva könnyen emészthetők, jelentősen segítik a súlycsökkenés folyamatát.  Ha reggel gyümölcsöt eszünk, nem fogunk annyit enni később, mintha nehezebb reggelivel kezdenénk a napot.

5.       a négynapos ciklusok

A négynapos ciklusokból álló étkezés az úgynevezett 90 napos diétából került át az eMpszi étkezési ajánlásai közé. Itt azonban a napokat egyszerűen húsnapnak, zöldségnapnak és tésztanapnak, gyümölcsnapnak nevezzük. Húsnapon ebédre és vacsorára olyan ételeket együnk, melynek negyedrésze hús, tejtermék, tojás, háromnegyed része semleges zöldség. Zöldségnapon a 25% legyen magas keményítő tartalmú növény (krumpli, bab, borsó, rizs, kukorica stb) és a háromnegyed rész itt is az úgynevezett salátanövény. A tésztanap alkalmával, ha kívánjuk, együnk mindenféle édességet. Ez az a nap, amikor „megpihenünk” a szabályok útján. A tésztanapot gyümölcsnap követi.

A négynapos ciklusok betartásának haszna: kalóriaszámolgatás nélkül teszi lehetővé, hogy kiegyensúlyozottan táplálkozzunk. Azzal, hogy minden negyedik nap ehetünk tésztát, édességet, nagyon sokak számára elviselhetővé válnak a szabályok, s a hosszabb ideig tartó súlycsökkenési folyamatban is könnyebb kitartani.

6.       a víznap

Az első víznapot akkor érdemes beiktatni, mikor már az evésidők betartása természetes szokásunkká vált. Ugyanis ha ez már megtörtént, akkor víznapon sem vagyunk éhesek egész nap, csak az evésidőben jut majd eszünkbe akkor is, hogy talán enni kéne valamit. Víznapot az eMpszi ajánlása szerint havonta egyszer tartsunk egy gyümölcsnap után, s a víznapot húsnap kövesse. Víznapon kizárólag kalóriamentes folyadékot fogyasszunk. Vizet, ízesítetlen (vagy maximum egy kis valódi citrommal ízesített) teát, gyógyteát.

A víznap legfőbb haszna: Segít újragondolni az evéshez való viszonyunkat. Lazítja az evésfüggőségünket. Segít megérteni, hogy nem lesz semmi bajunk, ha nem eszünk egy bizonyos ideig.

7.       a minőség és a méltóság elve

Az eMpszi egyik legfontosabb törekvése, hogy szembesüljünk az étkezési szokásainkkal, szabaduljunk meg az automatikus viselkedésünktől ezen a téren. Tegyük tudatossá az evést, és így legyünk tudatában az elfogyasztott ételnek! A túlsúllyal küzdő embereknek az ételhez, az evéshez való viszonyukat is újra kell gondolni. Meg kell szabadulniuk az evéshez kötődő bűntudattól. Nagyon hasznos, ha átéljük az evés fontosságát, örömét. Az a jó, ha az evéssel kapcsolatban a bűntudat érzését az öröm és a hála érzése váltja fel. Adjuk meg az evés méltóságát! Lehetőleg szépen terített aszalnál, nyugodtan, teljes odafigyeléssel együnk! Élvezzük minden egyes falat ízét! Lehetőség szerint kedvünkre való ételeket együnk, minél nagyobb örömöt élhetünk meg egy-egy étkezés alkalmával, annál hasznosabb.

A minőség és a méltóság elvének betartása során tudatosítjuk az evést, megszabadulunk a hozzá kötődő bűntudattól, s helyette megéljük az evés örömét, mely nagyon hasznos a súlycsökkentés folyamatában is.

És még valami: az ember sokkal több, mint egy rakás vegyület. És az életünk nem laboratórium.  Tehát szó sincs arról, hogy vegytisztán kellene szétválasztani az ételeket, és grammokban számolni az arányokat. De mindennél fontosabb, hogy gondoskodó szeretettel figyeljünk magunkra. Igazából a magunkra fordított szerető figyelem a hajtóanyaga az egésze vállalkozásnak. De ez már megint egy újabb téma. J

Legyen itt is ez a kép. Annak örülök, hogy az a régi ilyen homályos. Nem véletlen. Nem fényképezkedtem én akkor. Csak úgy rákerültem egy-egy képre. Ha megláttam két hétig lelkibeteg voltam. A tükörben ugyanis – bármilyen hihetetlen – az utolsó húsz kilómat nem láttam. Most negyven, de az is lehet, hogy ötven kilóval vagyok könnyebb, mint akkor. Nem álltam ugyanis mérlegre akkoriban. Ezt csak akkor tettem meg, amikor már bizonyos pozitív változások megtörténtek rajtam. Hogy ez hányban volt, azt sem tudom pontosan. De azt tippelem, hogy 2002 vagy 2003 nyara lehet. A jobboldali kép pedig az idén nyáron készült rólam.

Kedves Honlap-látogatóm!

Mindazoknak, akik túlsúllyal küzdenek, vagy van olyan ismerősük, akinek ez a gondja, nagyon fontos információ lehet, hogy az ideális testsúly tanulható.  

Fogyókúra helyett tanfolyamot szervezünk, ahol azon túl, hogy megtudhatja bárki, hogy mit tehetne, hogy elérje az ideális testsúlyt, még azt is megtanulhatja, hogy HOGYAN .

További információk olvashatók itt  http://www.pszichowellness.hu/?q=node/54 , ill. a délutáni órákban a 30/28 20 194-es számon személyesen is adok bővebb felvilágosítást.

Lehet, hogy akár Te, akár egy ismerősöd itt kaphat majd sorsfordító információt, ezért, ha jónak látod, add tovább a hírt.

Várom a jelentkezésedet!

Üdvözlettel: Bányai Gyöngyi

Szerettem volna mósosítani a porfilomál a képemet, hogy legalább olyan kép legyen, ami hasonlít rám. De sehol sem találom, hogy hol tehetném ezt meg. Akkor most legyen itt ez a képem. Ez alapján legalább felismerhető vagyok.

Az előbb az jutott eszembe, hogy a következő könyvem címe Gyémántcsiszoló lesz. Egész hatékony vagyok így, hogy ha nem kell az iskolába mennem. Így szünetben is ledolgozom ugyan a magam 16 óráját (de legalább nem 18-at! ), de ezt nem is érzem munkának. Mert valahogy „tudom”, hogy ha elég szorgalmas és kitartó leszek, akkor majdcsak átlépem az ingerküszöböt, és ha ez megtörténik, akkor már nagyon sokaknak segíthetek. Az iskolában egy vagyok a tanárok között, azt a munkát, amit csinálok, bármelyik kollégám el tudja végezni. Nincs benne különös. Aztán néha nagyon kiábrándító, hogy úgy kellene pozitív változást elérnem, hogy akinek változnia kéne, az nem partner benne. Én soha nem akarhatom jobban a változást, mint az, akinek szüksége lenne rá. A meddő próbálkozások elveszik az energiámat, az időmet, a lelkesedésemet, a lendületemet, akkor, amikor meg számtalan más ember egy-egy szalmaszálnyi segítségtől szárnyakat kap, és sorsfordító segítség lehet egy-egy mondat is. És ha már valakinek jobb lesz, akkor az jó hatással van az egész környezetére. A jó hatásának megtöbbszöröződése, no, ez nagyon lelkesít.

Huh, de régen jártam már itt. Igazoltam voltam távolt. Ugyanis minden erre a témakörre fordítható időmet a pszichowellness- tanfolyamnak szenteltem az utóbbi időben. Összeállt a program, kialakultak a részletek. A honlapomon önálló oldala van a dolognak. Zseniális emberek dolgoznak velem ebben a programban. Nagyon lelkes vagyok, és nagyon örülök!

Van az a blog, amiről már egyszer írtam. http://sapereaude.blogol.hu Ma feltettek ott egy érdekes kérdést. Írtam rá egy kommentet, ami inkább blogbejegyzéshez hasonlít. Íme:

Én úgy látom, hogy az emberek leginkább csukott szemmel menekülnek egész életükben. És hogy ezt ne (se) vegyék észre vannak a mindenféle kikapcsolódásnak nevezett figyelemelterelők. (Ez hatalmas üzlet – egyeseknek.) Mert lehet, hogy még az életösztönnél is erősebb az ”ismerősben lenni” ösztöne. Önmagunkat megismeri legtöbbször nincs bátorságunk. Így ismeretlenek vagyunk önmagunk számára (és mint ismeretlen elől menekülünk önmagunk elől). Tehát nem kapcsolódunk be a saját életünkbe. Folyton csak „kikapcsolódunk”. Mert a „kikapcsolódás” ismerős. Ismerős a tévésorozat, a langyos sör és celebek világa (vagy más anyagi szinten drágább hasonlók)… Vagy mégsem?...

Tegnap az Indexen jelent meg ez a cikk.

http://index.hu/kultur/klassz/2009/05/14/konyvpiac/

No, ez magyarázatot ad arra, hogy miért nem utalnak, de azért nem vigasztal, sőt.

Lívia fotózta a svédországi Växjöben ezt a szoborcsoportot, melynek két nőtagja közé odaképzeltem Vénuszt. Michelangelo híres mondása jutott róluk eszembe, miszerint: „A szobor benne van a kőben, csak ki kell bontani belőle!”. Persze nagyon nem mindegy, hogy hogyan fogunk hozzá a kibontáshoz, mert ha mellényúlunk, a végén még fogpiszkáló lesz, ahogy a székelyviccben áll.
(A székely nagy darab fát farag. Kérdi a fia: „Mi lesz ebből, édesapám?" „Mestergerenda, fiam." Másnap már kisebb a fa. „Mi lesz ebből, édesapám?" „Baltanyél, fiam." Harmadnap a székely még mindig dolgozik. „Mi lesz ebből, édesapám?" „Fakanál, fiam." Negyednap már csak egy aprócska forgácsot farag a székely, száját harapdálva, mérgesen. „Mi lesz ebből, édesapám?" „Hagyjál már! Fogpiszkáló, ha el nem b...om."

Az úgynevezett 90 napos az utóbbi évtized legnépszerűbb súlycsökkentő módszerei közé tartozik. Mivel nagyon ismert, sokat lehet róla hallani. Sokan dicsérik, mások meg sötét képet festenek arról, hogy milyen káros dolog is ez. A vita alapjául konkrétumként kb. egy oldalnyi letölthető szöveg áll rendelkezésünkre, melynek értelmezése lehet a viták alapja. Ennek ötlete nyomán alakítottam ki én is a magam étrendjét , mellyel ( és személyre szabott mozgásprogrammal , ám mindenek előtt a gondolkodásom megváltoztatásával) leadtam a negyvenkilónyi súlyfeleslegem néhány évvel ezelőtt. Nagyvonalakban elbeszélve a következőket tettem (régi) új formám érdekébe az étkezés terén:
Nulladik lépés:
Kijelöltem magamnak három evésidőt (reggeli-ebéd-vacsora), s naponta csak akkor eszem azóta is. Az evésidők között kalóriatartalmú italt sem fogyasztok. A nassolás minden formáját, legyen akármilyen ürüggyel akármilyen falatka, teljesen kizártam az életemből. (Ez ellentmond az oly sokszor hangoztatott sokszor keveset elvnek, de én ezzel együtt ezt tartom helyesnek egészséges felnőttek esetében.)
Először:
Az élelmiszereket öt csoportba osztottam: 1. magas (állati)fehérjetartalmú ételek (= húsok, tejtermékek, tojás), 2.magas keményítőtartalmú növények(bab, borsó, lencse, krumpli, kukorica, rizs, sütőtök, gesztenye), 3. tésztafélék, édességek, 4. gyümölcsök, 5. semleges ételek (minden saláta és főzeléknövény, ami nem tartozik a magas keményítőtartalmú zöldségek és a gabonák közé valamit az olajos magvak, fűszerek, gyógynövények). A honlapomon lévő táblázat talán érthetőbbé teszi mindezt: http://www.pszichowellness.hu/?q=node/52
Az igazsághoz azért az hozzátartozik, hogy nem én találtam fel a spanyolviaszt ezzel, hiszen akár a Hay-diétában, akár a testkontroll elveiben olvashatók hasonló csoportosítások.
Másodszor:
Megtartottam a négynapos ciklust, mely a 90 naposból ismert. Ám azért, hogy a tudományosságnak még a látszatát is elkerüljem (hiszen sokkal inkább tapasztalatok alapján, és nem elméleti ismeretek nyomán alakítottam ki ezt a szokást) átneveztem őket. Így lett: húsnap, zöldségnap, tésztanap és gyümölcsnap.
Harmadszor:
Reggelire és gyümölcsnapon csak gyümölcsöt ettem és eszem azóta is (esetleg olajos magvakat , aszalt gyümölcsöt.)
Ebédre és vacsorára a napok jellegének megfelelően húst és tejterméket, magas fehérje tartalmú ételt vagy tésztát kombináltam a semleges növények csoportjába sorolt zöldségekkel. Mégpedig úgy, hogy az elfogyasztott étel háromnegyed része a semleges zöldségekből álljon. (Ezzel összefüggésben írtam már egyszer a kalóriasűrűség jelentőségérő.)
Ha ezeket az elveket figyelembe vesszük, olyan étrendünk alakul ki, melynek nagy része zöldségből és gyümölcsből áll. Viszont nem nélkülözzük az állati fehérjéket sem, és bizonyos időközönként ehetünk édességet is kedvünkre. Kezdetben igényel ugyan egy kis odafigyelést, szervezést hogy megszokjuk ezt a rendszert, de amit cserébe kapunk, bőven kárpótol minden plusz erőfeszítésért. Nekem az elején nagy ütemben, később szép fokozatosan csökkent a súlyom. Néhány hét után (orvosi jóváhagyással) elhagyhattam a több éve szedett vérnyomáscsökkentő gyógyszert. Megszűnt az évek óta kínzó gyomorégésem. Sokkal jobb lett az általános közérzetem. És ez azóta is változatlanul teljesen jól vagyok. Az igaz, hogy megtartottam a gyümölcsreggeli szokását, és egy étkezésen belül most sem eszem össze a húst a magas szénhidráttartalmú ételekkel. Sok zöldséget eszem. Nem azért, mert diétáznék, hanem, mert így érzem jól magam. Nekem ez a normális. És nem is híztam vissza az elmúlt években a leadott negyven kilómat. A vérnyomásom maradt normális és a gyomrom sem ég azóta. Ám nagyon fontos, hogy az évekkel ezelőtt meghatározott evésidőimhez azóta is ragaszkodom, s közbenső időben nem eszem semmit, és kalória tartalmú italt sem iszom a mai napig. De ezt sem esik nehezemre betartani, sőt, ha valamiért eltérek ettől a szokásomtól mindig megbánom, mert ha tartom magam a jó szokásomhoz, összehasonlíthatatlanul jobb a közérzetem.
Ami még nagyon fontos: a súlycsökkentő folyamat nálam nem 90 napig, hanem másfél évig tartott. Nem kifogytam a bőrömből, hanem időt adtam a „kültakarómnak”, hogy kövesse a testem méretének változását  Ám ez nem is fogyókúra volt, hanem életmódváltás. Nem valami fellángolás, hanem az évek során egyre súlyosbodó problémám megoldása.

Ma találkoztam egy ismerősömmel. Azt mondja:
- Gyöngyi, te hogy lefogytál!
- Hát persze - válaszoltam neki -, de hát ez már pár évvel ezelőtt történt.
- Igaz, igaz, de nem is híztál vissza! :) :) :)

Egyébként most megyek Cs. B-hez, (fogorvos után), aki a bölcsködéseimet szeretné hallani túlsúly ügyben. A hétvégén az NLP-s csoportomban is nagyon sokat beszélgettünk erről a kérdésről. És fantasztikus terveink lettek. Vagyis nekem már eddig is voltak, csak most egyre többek kíváncsian figyelik a lelkesedésemet. Talán már sikerül úgy mondanom a mondókámat, hogy egy-két ember meg is hallja. Tehát még egyszer:

A jó táplálkozás és a jó mozgás szükséges, ám nem elégséges feltétele az ideális testsúly elérésének és megtartásának.

Rendben, elmondom én, ahányszor kell, és így lassan csak eljutunk odáig, hogy nem a levegőbe beszélek. Hosszú tanári pályámon már megszoktam, hogy az információ ritkán megy át egyből. Meg azt, is hogy a türelem rózsát terem. :)

Szombaton megsérült az ujjam. Ja, kérem, a háztartás veszélyes üzem! Vérzett elég rendesen, fájt is. Ma kedd van. Érzem még, de már nagyon sokat gyógyult. Az égvilágon nem tettem semmit annak érdekében, hogy gyógyuljon. Ha csak azt nem, hogy vigyáztam rá egy kicsit, nem nehezítettem a dolgot. A testem megoldja a problémát. A testünk legtöbbször helyrehozza az őt ért károsodásokat a tudatos közreműködésünk nélkül is, csak a megfelelő körülményeket kell biztosítanunk tudatos eszünkkel. Ám vannak olyan esetek is, amikor a test segítséget kér a tudatos észtől. Akkor mindig küld valami jelet, hogy vegyük észre, szükség van valami változtatásra. Ez a jel leggyakrabban fájdalomérzet. Az elég motiváló szokott lenni ahhoz, hogy tegyünk már valamit. (Már egy ideje, halogattam, hogy elmenjek a fogorvoshoz - soha nem fért bele az időmbe -, de a múltkor, mikor megsajdult a fogam, azonnal kértem időpontot. ) De nem feltétlenül fájdalom az a jel, amit a testünk ad, hogy figyeljünk már oda rá. Lehet ez magas vérnyomás, kiütés, hajhullás, lefogyás és meghízás is. Igen, ezt nagyon komolyan gondolom, hogy a túlsúly jel. Tünet. A test segélykiáltása, hogy valami nem jól van. Persze, máris pattan a válasz: túl sokat eszünk, keveset mozgunk. Igen ám, de miért teszünk így?  Az emberi kényelem és az élvezetek hajhászása lenne ennek csupán az oka? Ebben lehet ugyan igazság, és nyilván sokszor ez is az okok között szerepelhet, de leragadni ennél, és egy laza kézmozdulattal jellemhibásnak nyilvánítani a túlsúlyos embert, bizony nagyon nagy tévedés! És ettől a tévedéstől szenvednek is eleget azok, akik naponta cipelik a felesleges kilóikat, és ráadásul a lesajnáló, kioktató megjegyzéseket kapják. A sovány emberek között is van legalább annyi ínyenc és lusta is. És az ínyencség ráadásul nem is feltétlenül, sőt elsősorban nem a megvett ételek mennyiségével van összefüggésben. Aki túleszi magát, az nem feltétlenül az étel íze miatt eszi túl magát. A szervezetünk semmit nem csinál ok nélkül. Mindig egyensúlyra törekszik. De van egy titok: nemcsak biokémiánk van, hanem pszichénk is. Miért nem állítja le az ennivaló kívánását a az agy akkor, amikor már elég? És miért állítja le mégis egyszer? Miért van az, hogy emberek akár évtizedekig is stabilan tartanak 40-50 kg-nyi súlyfelesleget. De se le nem adják, se többek nem lesznek? Valamiért szükségünk lenne a nagyobb testre? Lehet ez? Mit ad nekünk a nagyobb test? Mit vesztek a kilókon túl azzal, ha lefogyok? Biztos, hogy semmit? Mire jó nekem a túlsúly? De őszintén? Darabonként egymillióért hány őszinte választ tudnánk felsorolni?

Ma részesültem néhány észosztó megnyilvánulásban. Úgy látszik, ez az észtosztás napja. Nos, ha már ez van, akkor most én is osztom. Tehát:

Legtöbbször az a baj, hogy mindent egyszerre akarunk. Nem lehet egyszerre élvezni a testi szerelem örömeit és szűznek is maradni. Vagy-vagy. Így van ez a lefogyással és utána a kívánt forma megtartásával is. Ahhoz, hogy másképp nézzünk ki, mint eddig, ahhoz másként kell élni, mint eddig. De ezt nagyon nehéz elfogadni. Ezért reménykedünk folyamatosan valami csodamódszerben. Valami olyasmiben, ami meg is oldja a problémánkat, de nem is kell semmin változtatnunk. Na, egy ilyen megoldásban jó sokáig lehet reménykedni. Akár egy életen át. Aztán majd rezgőhangú mamikaként vagy papikaként elmondhatjuk, hogy hát bizony a mi életünk nem volt ám valami fényes… Ám ez nem sokakat fog érdekelni. Lehet kifogásokat keresni: Ilyen típus vagyok, meg a gének, meg az örökség… meg a neveltetésem, meg az anyám, az apám, a család, a főnök… stb., csak nem érdemes. Ha nincs elég motivációnk, hogy változtassunk a külsőnkön, akkor ne is törjük vele magunkat. Akkor legyünk olyanok, amilyenek vagyunk! Örüljünk valami másnak! Annak viszont semmi értelme, hogy siránkozunk, s alkalmanként egy-két napig sanyargatjuk magunkat önigazolásképpen, hogy nekünk ez úgysem megy. Erről az a szöveg jut eszembe, hogy a macska ott nyávog a sarokban. Jön a szomszéd, s kérdi:

-          Miért nyávog az a macska?

-          Mert ott egy szög, ahol ül, és az szúrja.

-          Hát, akkor miért nem megy el onnan?

-          Mert annyira azért nem szúrja.

Szóval: „Márpedig Karthágót…”  Az a legfontosabb, hogy gondoskodó szeretettel figyeljünk magunkra.

A múltkor írtam egy szöveget arról, hogy aki súlycsökkenést akar elérni, az szigorúan csak háromszor egyen egy nap, és azt mindig ugyanabban az időben (úgy két órán belül ugyanabban az időben) tegye.  No, erre aztán kaptam egy csomó kételkedő megjegyzést, miszerint mindenki azt mondja, hogy a sokszor keveset elv a tuti.

Teljesen egyetértek azzal, hogy nincs mindenki számára egyedül üdvözítő megoldás. Nem vitatom, hogy lehetnek, akinek az a jó, ha többször esznek. Ám én saját tapasztalatimból, a sorstársaimmal folyatott beszélgetésekből józan ésszel azt szűrtem le, hogy sokkal hasznosabb, a napi háromszori kötött idejű étkezés.

Ha igazán őszinték vagyunk magunkhoz, be kell látnunk, hogy azok szednek össze túlsúlyt, akik nem a test éhsége miatt esznek. Csakhogy nagyon nehéz megkülönböztetni a valódi, a táplálékot magát kérő éhséget a pszichés éhségtől. Nagyon hasonlít ugyanis a két érezés egymásra, és komoly odafigyelést igényel, hogy megkülönböztessük őket. Ha viszont nem azért eszünk, mert a testünknek van szüksége táplálékra, hanem azért, mert a hangulatunkat akarjuk befolyásolni az evéssel, akkor az leginkább ahhoz hasonlít, mintha rágyújtanánk. Vajon értelmes tanács-e azt mondani egy dohányosnak, hogy úgy szokjon le, hogy soha ne szívjon végig egy cigarettát, hanem minden órában szívjon el két slukkot. Hát nem tudom…

Azt viszont tudom, hogy amikor én elhatároztam, hogy csak háromszor fogok enni egy nap, és az evések között szó szerint nulla kalóriát engedek le a torkomon, nagyon érdekes dolgokat kezdtem tapasztalni. Először szinte pánik fogott el a gondoltra, hogy mi lesz velem a következő evésidőig. És sokkal többet ettem, mint egyébként szoktam. De józanésszel igyekeztem belátni, hogy semmi bajom nem eshet, ha néhány óráig nem eszem, hiszen nem vagyok én koraszülött csecsemő. De a döntő változást az hozta, mikor a kamasz fiam nyeglén odavetette:

-Mit parázol, anyám? Az ember több hétig is kibírja evés nélkül. - Ez az odavetett megjegyzés döbbenetes hatással volt rám. Mintegy kitisztult az agyam tőle. Attól kezdve minden nehézség nélkül tartom az evésidőket. Ráadásul elkezdtem figyelni magam, hogy mikor is érzek késztetést az evésre.  És ezzel nagyon érdekes korszak kezdődött az életemben... (De erről talán majd egyszer máskor írok.)

Észrevettem, hogy egy idő után már eszembe sem jut máskor enni, mint evésidőben. Úgy, viselkedett az éhségérzetem, mint az állataimé. Ők hívás nélkül jönnek mindig, ha eljön az az idő, mikor rendszeresen enni kapnak. De ha két órával később érünk haza, már nem ülnek ott az ajtóban.

Mondom, nem lehet kőbe vésni ezeket az elveket. Eleve különbség  lehet a súlycsökkentésen fáradozók között abban, hogy ki mennyi túlsúlytól szeretne megszabadulni. Én negyven kilót fogytam le. Ez kategóriákkal más, mint akin négy kiló a felesleg. De ártani nem árthat senkinek, ha kipróbálja, ami nekem használt. Ha gondoskodó figyelemmel figyelünk magunkra, észre fogjuk venni, hogy mi a hasznos nekünk. És abban biztos vagyok, hogy a magunkra fordított gondoskodó figyelem minden embernél a nulladik lépés, ha meg akar szabadulni akárhány kilótól is.

Nem valami alapos dolog BMI-ben beszélni, de mégiscsak kevésbé sokkoló, mint kilóban.(Nekem legalábbis, mert nem olyan hatalmasak a számok.) Meg egyébként sem mindegy, hogy egy 175 cm-es vagy egy 155 cm-es nő 75 kg. Persze az sem mindegy, hogy hány kiló háj és hány kiló hús. De ezen kívül még van sok dolog, ami nem mindegy. Szóval sokkal könnyebb kimondani, hogy 40-es volt a BMI-m, mint azt, hogy ez hány kiló volt. (No, lám, nem is mondom ki!) A lényeg egyébként is az, hogy mindez már a múlt. A jelen meg az, hogy nyomozok a titkok nyitja után. Az én titkomat megfejtettem. Most már azon a sor, hogy másoknak segítsek a megfejtésben. De ez nem olyan könnyű. Nagyon le vagyunk ragadva a diétaféleségek és a mozgásformák váltogatásának mókuskerekében. Mintha arra várnánk, mint a félkarú rabló előtt, hogy hátha kiforog egyszer a nyertes kombináció. Néha persze vannak együttállások, és olyankor ki is köp a gép akár  néhány tizest is. De könnyen jött, könnyen megy. Vagy ha nem is jött könnyen (mert az is jó nehezen jön ám), de könnyen elúszik a siker, mert azt hisszük, hogy abban a van a tuti, ha továbbra is etetjük az automatát (a diétás és mozgásformás ötleteinkkel). Ha egy úton nem oda jutattunk, ahova szerettünk volna, nem érdemes többször is végigmenni rajta. Még akkor sem, ha közben már más évszak van, és változatosnak tűnik a táj, meg új ruha van rajtunk, esetleg mások az útitársak. Na, szóval ebben a témában osztom az észt. Erre mondta a fiam, hogy anyám Norbi lett. No, de nem ám! :)  Ő sem gondolta komolyan. :) Csak valami olyasmi: pszichonorbi… :)

Várt itt egy üzenet, hogy ha akarom, címkézzem az írásaimat a bikiniszezonnal. Hát ez nagyon jó, meg nagyon nem jó. Nagyon jó, mert ez a téma az, ami mindennél jobban érdekel. No, nem azért, mintha fogyni szeretnék, mert azt megtettem pár éve, amikor leadtam azt a fölösleges negyven kilómat. Hanem azért, mert azóta az a legfőbb célom, minden megtudhatót megtudja ebben a témában, hogy összegyűjtsem, amit tudni érdemes, és értelmes, hasznos dolgokat mondjak, ha erről kérdeznek. Ahhoz viszont az is kell, hogy ne csak a saját szememmel lássak. Úgy gondolom, hogy minél több embert és véleményt ismerek meg, annál hatékonyabban tudok segíteni azoknak, akik megkérnek rá. A könyvemben sok mindent leírtam erről a témáról, de az csak a kezdet. Szóval ezért nagyon jó ez a dolog. Amiért nem annyira jó, mert látom, hogy ez megint mennyi időmbe kerül majd, de azt sem tudom, hogy honnan veszem azt az időt, amit eltöltenék itt. Meg aztán az volt az eredeti tervem ezzel a bloggal, hogy olyasmit irkálok ide, amit egyáltalán nem gondolok végéig, amit csak úgy leírnak az ujjaim. És azt azért nem mondanám, hogy más sem jár a fejemben, mint az ideális testsúly. De majd megtalálom a megoldást!:) Pl. az biztos, ha írok is, csak úgy érzésből, és nem fogalmazgatva, és lazán fogom fel azokat a beszólásokat, amik azért érnek majd, hogy mennyi elgépelés meg pontatlan fogalmazás van a szövegemben (mert, hogy átolvasgatni nincs időm, az biztos), meg azt is, hogy osztják nekem az észt (csak úgy „gondolom szerint”.). No, akkor üdv, bikiniszezon!

Akartam írni BT. temetéséről, de nem tudok úgy beszélni erről, ahogy szeretnék. Hihetetlenül sok érzés kavargott bennem. Ott kezdődik ugye, hogy élet 22 évet. A két fiam közötti korú volt. És mennyi oda nem figyelésnek kellett egybeesni ahhoz, hogy ez megtörténjen. És szegény L! Érte is aggódom. És T. meg N. és a kis J. Az alsószentmártoni pap temette. Nem gondolom, hogy azért mert ott a cigány rokonság, de még az is lehet. Ez is nagyon feljött bennem. Hogy kik azok akik, ráhazudják az emberekre a rasszizmust. Jutott eszébe, valaha valakinek itt a faluban, hogy ezért T kevesebb lenne? Soha nem gondolok egy gyereknél arra, hogy cigány. De vannak politikusok, akiknek nincs értelmes mondanivalójuk a világról, és kitalálnak ilyen álproblémákat, és jól megszívatják vele az egyszerű embereket. Meg a nem annyira egyszerűeket is. Aztán a temetés olyan, hogy elkíséri a közösség a távozó tagot a kapujasincs átjáróig. Nem tudom elképzelni, hogy csak ennyi lenne. S örülök, hogy úgy gondolkozom erről, ahogy gondolkozom. Úgy van értelme mg ennek is.

Ahogy így az ünnep finomságaival jóllakva leültem ide a géphez, az jutott először eszembe, hogy nagyon szeretem a gasztroblogokat. Szerintem missziót tejesítnek. Bár nyilván a bloggerek tudatosan nem ezért írják a blogjaikat, de mégis nagyon sokat adnak mindenkinek. Az elmúlt napokban velem is előfordult, hogy idejöttem a géphez, hogy valaminek utánanézzek, mert már nem tudom megkérdezni a nagymamámat, és a „kom’asszonyaim” sem igen tudnak többet nálam. De itt mindig ráakadok valakire, aki tudja, ami adott estben nekem csak rémlik. Az elmúlt hatvan évben, a szegényes és igénytelen alapanyag-választék, a napi rutin, a szürke hétköznapok, az üzemi konyhák és a gyorsétkezdék, a lakótelepi spájznélküli minikonyhák, a kiteljesedő konzervipar és a félkész termékek, a megrendelhető ételek kényelme nagyon sok mindent elfedtetett. Gyakran méltatlan helyzetbe kerültek az étkezéseket, melyek azonban évezredes hagyomány szerint - szinte a legegyszerűbb formájukban is- a hétköznapok fénypontjai voltak. Erősítették az emberek között az együvé tarozás tudatát (hiszen pl. „nem ülünk akárkivel egy asztalhoz”, meg „nem is cseresznyézünk egy tálból mindenkivel”...) Nem gondolunk már arra sem gyakran, hogy az étel a föld terméséből az emberi munka gyümölcséből, az ételkészítő (legtöbbször asszony) szeretetéből kerül a családi asztalra, és nem érinti meg hála sem a szívünket a mindennapi kenyér láttán, ahogy ez évezredekig naponta megtörtént. Pedig az igényesen, szeretettel készített étel, az együtt evés, az együtt levés az ízek, az illatok, a szépen terített asztal látványa, az asztalnál elhangzott jóízű szavak erősítik az emberi kapcsolatokat, szorosabbra fűzhetik a családi szálakat, élményt, biztonságot, kötődést adnak a felnövekvő gyermekeknek. A finom ételre, a szép asztalra, a jó örömére adnak példát a jó gasztrobolgok, sokszor pótolják azt az örökséget, mely sokak konyhájából elveszett, megszürkült az elmúlt hatvan évben. Olyan tudásbázist építenek, melyből újratanulhatjuk az elveszett tudást.

Nagyon furcsa volt. Tegnap F-cel NLP-zünk.  Evésre, ételre, tálsúlyra metaforáztunk. Nagyon megdöbbentő eredmény született, amikor az ételmetaforámat kerestük. Egy tányérom, ami normális méretű volt ugyan, de sokkal magasabban, mint egy tányérnak helye lenne az arcomhoz képest, s erre még rá is hajolok, mintegy gömb ívét alkotva meg a tányérral. s mi volt a tányéron? Két aprópikkelyű ezüst tengerihal-derék, mellette olvasztott sajt. Pfúúú! Hát ez aztán a legkevésbé sem vonzó számomra. Mondhatni sokkal inkább undorító. Pedig a tálalás ízléses, de hát hal, ráadásul tengeri. Ez aztán mit sem javít a sajt, sőt, két agresszív étel. (Pedig a sajtot nagyon szeretem.) Oda is adtam volna J-nek. Ő mennyire szereti a halat! Aztán jött az a kép, ahol rendben van az étel. Kerti asztala diófa alatt. Raja gyümölcsök, főként szőlő. Úgy négy méterre állok az asztaltól. Mindent béke és nyugalom tölt el. Olyan helyzet, melyre vágyom. A fészer sarkánál (ott ahol nem vigyáztam eléggé tavaly a kis szőlőre) most paradicsombokrot láttam, s érzetem a paradicsomnövény levelének finom illatát. A lakomás képem meg az utolsó vacsora terme. úgy ahogy a festményt látom, de ha hangot adtam hozzá, megelevenedett. De nem gondoltam végig. Valami nem engedte. Talán valami, amit nem akartam F-nek megmutatni.

Amikor kinyitjuk az ajtót, mindig vár valami meglepetés. Szeretem-e a meglepetéseket? Ez attól függ. Szeretem a változatosságot, az új dolgokat, az, ha valami előre nem várt jó dolog történik velem. Azt viszont már nem szeretem, valaki direkt meglepetést akar nekem szerezni. Az nem szokott sikerülni. Olyankor mindig kötelező lenne örülni valaminek, aminek nem is örülök igazán. Akkor meg látnom kell a csalódást a másik arcán. No, az ilyenek nagyon nem hiányoznak. Itt még van mit átgondolom, átértékelnem. Talán jó lenne, ha gondolnék valami meglepetésre. Nem sok jut eszem. Sőt most egy sem. Vagyis talán az, amikor a mályvaszínű köntöst kaptam. Meg amikor kiderült, hogy valaki olyan is ott lesz valahol, akire nem is számítottam, és örültem neki. Vagy esetleg…, de most már tényleg csak nagyon mély derengések vannak. Talán érdemes lenne utánuk kutatni. Azért is szeretem az NLP-t, mert inspirál arra, hogy előszedjek szép emlékeket. Mi a meglepetés? Előre nem várt spontán történés? Akkor hogy lehet egy születésnapi ajándék meglepetés? Vagy a karácsonyi. Mitől is lepődnék meg? Talán akkor meglepetés, ha tényleg felhőtlenül tudok neki örülni.

Érdekes dolog azt nézni, hogy milyen szöveg folyik ki az ujjaimból. Van egy hatalmas tudomány, amikor az ember meg tudja nyitni azt a mélységes mély kutat, ami benne van, hozzáfér ahhoz a forráshoz, melyről alig tud valaki, pedig mindannyiunkban ott van. Igazából évezem ezt a játékot. Szabad asszociációk? Nem ez annál sokkal több. De nem is olyan egyszerű. Mert bátorság kell hozzá. Meg nincs is mindig meg a kulcs. Vagy lehet, hogy a kút teteje túl nehéz és nem tudjuk vagy nem akarjuk leemelni. Ki kell lépnünk a kényelmi zónánkból. Aztán a kút falában vannak a föld alá vezető ajtók. Különböző magasságokban. Vagy nincsenek. Milyen mélyen van a víz? szédülök, ha belenézek. fel lehet hozni a felszínre. Gyerekkoromban a mama udvarában volt egy gémeskút. A talajvíz szintjétől függött, hogy mennyire magasan állt benne a víz. Néha félelmetesen mélyen volt. Volt azonban arra is példa, hogy eléret a kút káváját. No, akkor az nem volt félelmetes. Vagy mégis egy kicsit, mert mindig mondták, hogy a kút veszélyes. És féltem, hogy a korhadt deszka bedől, ha rátámaszkodom. Volt egy bádoghordó a kút mellett. Azt mindig telehúzták vízzel. S nyáron abban fürödtünk, az volt a strandunk. Néha nagyon hideg volt benne a víz. Meg lejjebb hidegebb volt, a felső rétegei melegebbek. Aztán volt egy kút még a régi háznál is. Egyszer majdnem beleszakadtam. Ott a kút mellett beomlott alattam a föld. nyilván a talaj legfelső rétege alól bemosta a földet a kútba az esővíz. Ez kerekes kút volt. A felnőttek is nagyon megijedtek akkor. Első osztályos lehettem. Tavasz volt, mert az őszibarackfát metszette egy Horváth Tibi nevű ember apámmal. S még mondták is, hogy milyen érdekes, hogy ott jött-ment a két százkilós pasi, aztán a kislány alatt omlik be a föld. Az ő ijedtségükre jobban emlékszem, mint a magaméra. szóval mit akarnak tőlem a kutak? A másik mamánál az ártézi kútra jártunk vízért. Az olyan városi kút volt. Azt hiszem, a gémeskút az igazi. Legalább is most ebben a kútmetaforában.