Kényelmi zóna

Az előbb az jutott eszembe, hogy a következő könyvem címe Gyémántcsiszoló lesz. Egész hatékony vagyok így, hogy ha nem kell az iskolába mennem. Így szünetben is ledolgozom ugyan a magam 16 óráját (de legalább nem 18-at! ), de ezt nem is érzem munkának. Mert valahogy „tudom”, hogy ha elég szorgalmas és kitartó leszek, akkor majdcsak átlépem az ingerküszöböt, és ha ez megtörténik, akkor már nagyon sokaknak segíthetek. Az iskolában egy vagyok a tanárok között, azt a munkát, amit csinálok, bármelyik kollégám el tudja végezni. Nincs benne különös. Aztán néha nagyon kiábrándító, hogy úgy kellene pozitív változást elérnem, hogy akinek változnia kéne, az nem partner benne. Én soha nem akarhatom jobban a változást, mint az, akinek szüksége lenne rá. A meddő próbálkozások elveszik az energiámat, az időmet, a lelkesedésemet, a lendületemet, akkor, amikor meg számtalan más ember egy-egy szalmaszálnyi segítségtől szárnyakat kap, és sorsfordító segítség lehet egy-egy mondat is. És ha már valakinek jobb lesz, akkor az jó hatással van az egész környezetére. A jó hatásának megtöbbszöröződése, no, ez nagyon lelkesít.