Ma részesültem néhány észosztó megnyilvánulásban. Úgy látszik, ez az észtosztás napja. Nos, ha már ez van, akkor most én is osztom. Tehát:
Legtöbbször az a baj, hogy mindent egyszerre akarunk. Nem lehet egyszerre élvezni a testi szerelem örömeit és szűznek is maradni. Vagy-vagy. Így van ez a lefogyással és utána a kívánt forma megtartásával is. Ahhoz, hogy másképp nézzünk ki, mint eddig, ahhoz másként kell élni, mint eddig. De ezt nagyon nehéz elfogadni. Ezért reménykedünk folyamatosan valami csodamódszerben. Valami olyasmiben, ami meg is oldja a problémánkat, de nem is kell semmin változtatnunk. Na, egy ilyen megoldásban jó sokáig lehet reménykedni. Akár egy életen át. Aztán majd rezgőhangú mamikaként vagy papikaként elmondhatjuk, hogy hát bizony a mi életünk nem volt ám valami fényes… Ám ez nem sokakat fog érdekelni. Lehet kifogásokat keresni: Ilyen típus vagyok, meg a gének, meg az örökség… meg a neveltetésem, meg az anyám, az apám, a család, a főnök… stb., csak nem érdemes. Ha nincs elég motivációnk, hogy változtassunk a külsőnkön, akkor ne is törjük vele magunkat. Akkor legyünk olyanok, amilyenek vagyunk! Örüljünk valami másnak! Annak viszont semmi értelme, hogy siránkozunk, s alkalmanként egy-két napig sanyargatjuk magunkat önigazolásképpen, hogy nekünk ez úgysem megy. Erről az a szöveg jut eszembe, hogy a macska ott nyávog a sarokban. Jön a szomszéd, s kérdi:
- Miért nyávog az a macska?
- Mert ott egy szög, ahol ül, és az szúrja.
- Hát, akkor miért nem megy el onnan?
- Mert annyira azért nem szúrja.
Szóval: „Márpedig Karthágót…” Az a legfontosabb, hogy gondoskodó szeretettel figyeljünk magunkra.
