Szombaton megsérült az ujjam. Ja, kérem, a háztartás veszélyes üzem! Vérzett elég rendesen, fájt is. Ma kedd van. Érzem még, de már nagyon sokat gyógyult. Az égvilágon nem tettem semmit annak érdekében, hogy gyógyuljon. Ha csak azt nem, hogy vigyáztam rá egy kicsit, nem nehezítettem a dolgot. A testem megoldja a problémát. A testünk legtöbbször helyrehozza az őt ért károsodásokat a tudatos közreműködésünk nélkül is, csak a megfelelő körülményeket kell biztosítanunk tudatos eszünkkel. Ám vannak olyan esetek is, amikor a test segítséget kér a tudatos észtől. Akkor mindig küld valami jelet, hogy vegyük észre, szükség van valami változtatásra. Ez a jel leggyakrabban fájdalomérzet. Az elég motiváló szokott lenni ahhoz, hogy tegyünk már valamit. (Már egy ideje, halogattam, hogy elmenjek a fogorvoshoz - soha nem fért bele az időmbe -, de a múltkor, mikor megsajdult a fogam, azonnal kértem időpontot. ) De nem feltétlenül fájdalom az a jel, amit a testünk ad, hogy figyeljünk már oda rá. Lehet ez magas vérnyomás, kiütés, hajhullás, lefogyás és meghízás is. Igen, ezt nagyon komolyan gondolom, hogy a túlsúly jel. Tünet. A test segélykiáltása, hogy valami nem jól van. Persze, máris pattan a válasz: túl sokat eszünk, keveset mozgunk. Igen ám, de miért teszünk így? Az emberi kényelem és az élvezetek hajhászása lenne ennek csupán az oka? Ebben lehet ugyan igazság, és nyilván sokszor ez is az okok között szerepelhet, de leragadni ennél, és egy laza kézmozdulattal jellemhibásnak nyilvánítani a túlsúlyos embert, bizony nagyon nagy tévedés! És ettől a tévedéstől szenvednek is eleget azok, akik naponta cipelik a felesleges kilóikat, és ráadásul a lesajnáló, kioktató megjegyzéseket kapják. A sovány emberek között is van legalább annyi ínyenc és lusta is. És az ínyencség ráadásul nem is feltétlenül, sőt elsősorban nem a megvett ételek mennyiségével van összefüggésben. Aki túleszi magát, az nem feltétlenül az étel íze miatt eszi túl magát. A szervezetünk semmit nem csinál ok nélkül. Mindig egyensúlyra törekszik. De van egy titok: nemcsak biokémiánk van, hanem pszichénk is. Miért nem állítja le az ennivaló kívánását a az agy akkor, amikor már elég? És miért állítja le mégis egyszer? Miért van az, hogy emberek akár évtizedekig is stabilan tartanak 40-50 kg-nyi súlyfelesleget. De se le nem adják, se többek nem lesznek? Valamiért szükségünk lenne a nagyobb testre? Lehet ez? Mit ad nekünk a nagyobb test? Mit vesztek a kilókon túl azzal, ha lefogyok? Biztos, hogy semmit? Mire jó nekem a túlsúly? De őszintén? Darabonként egymillióért hány őszinte választ tudnánk felsorolni?
