Úgy kezdtem ezt a blogolt, hogy gondolkodás nélkül leírom, ami eszembe jut. Aztán lett minden más. De mégis szükségem van ilyesmire, hogy csak úgy írjak. Mert vannak olyan reménytelen időszakaim. Bár nem szeretném ezeket azzal megerősíteni, hogy másokkal is megosztom, de talán mégis jó, ha kiadom magamból, mert akkor nem lesz bennem. Most is ez van. Valahogy reménytelennek látom, hogy elvégezzek minden szükségeset. Most, hogy az őszi szünetnek is vége, és nem készültem el, most már reményem sincs. Minden reggel felkelek ötkor. Csinálom, ahogy tudom, megyek dolgozni, hazaérek, leülök a géphez, és csinálom. És nem haladok, mert sokszor nem azt csinálom, ami a legfontosabb. De ez csak utólag derül ki. Meg néha a legfontosabbhoz fáradt is vagyok. S akkor olyasmit csinálok, amit könnyebb, bár sokadrangú. És ha van egy ilyen napom, mint pl. a tegnap, akkor elkeseredek. De ez hülyeség. Ez kísértés. Mert én odaszántam magam. És csinálom is becsülettel, akkor meg úgyis úgy lesz, ahogy kell hogy legyen. Csak valahogy bennünk van, hogy szeretnénk biztosra menni. Hogy most összejön a tanfolyam vagy nem: Most akkor még a hirdetésekkel foglalkozzam, vagy már fordulhatok az érdemi munka felé? Vagy most még nincs itt az ideje az egésznek? Tényleg a szállodásnak is válaszolnom kéne. Meg a levelezőt megtanulni. Meg kijavítani az iskolai cuccokat, meg takarítani… meg… meg… De most azért jobb mégis, hogy ezt ideplaccsantottam… :)
