Amióta időm jelentős részét azzal töltöm, hogy embereknek segítek abban, hogy számukra kedvező irányba változzanak, elég sok „érdekes” esettel találkozom. Az egyik legelszomorítóbb típus az, amikor az illető valójában nem szeretne változni, de ezt még magának sem meri bevallani, nem is beszélve arról, hogy a társadalmi elvárassal szembemenni, nem olyan könnyű dolog, ezt általában nem is vállalják az emberek. Ebből lesz az, hogy látszatra lázasan keresi a változás útját, de valójában kifogásokat keres arra, hogy maradhasson minden a régiben. Erről addig nem is beszélnék, míg engem nem érint. De gyakran tapaszalom, hogy valaki azzal kezdi, hogy tanácsot kér, amit mondok, meg sem próbálja megtenni, hanem újabb és újabb válaszokat követel az egyre lényegtelenebb kérdéseire. Aztán eljutunk egy pontig, amikor reménytelennek látom az ügyet, akkor meg jön az a forgatókönyv, hogy
„Te is épp oly szemét vagy Bányai Gyöngyi, mint az összes többi. Te sem tudsz semmit használhatót mondani, csak a szád jár. Benned is csalódtam.”
No, persze nem szó szerint így hangzik ez el, de végső soron ez az értelme. Aztán nekem elment egy csomó időm, erőm, s a másik ember meg maradt a régiben. De pont úgy,éppen ott, ahogy, ahol szeretett volna. Csak éppen az „én véremen” szerzett magának egy kis önigazolást, hogy ő azért ilyen, mert neki senki nem segít, rajta nem is lehet segíteni. És mindenki szemét, a világ sz*r. Innentől bele lehet süllyedni az önsajnálat langyos mocsarába.
Nos, a következő legsürgősebb feladataim egyike, hogy időben felismerjem ezeket a helyzeteket, és tudjam a leghasznosabb módon lezárni. Szóval, van még mit tanulnom ezen a terepen.
