Meg kellene kérdeznem Gy-t. Nagyon furcsa volt. Először csak vihorászott, aztán majdnem elsírta magát. Nem tudom, ilyenkor mi van. Meglátta a képet, és ez keserítette el ennyire? Ha viszont ez így van, akkor ez szenzációs. Mert akkor ott volt a kép. Csak először nem akart ránézni. Akkor ez teljesen általános és természetes dolog. Viszont félelmetes is és fantasztikus, hátborzongató és felemelő. Valami ilyesmit érezhettek a középkori boncolók, amikor megnézték, hogy mi van a bőr alatt.
Fantasztikus hétvége volt. Csupa metafora. Persze, ez így nem is hangzik annyira nagyszerűnek, ha valaki nem tudja, hogy mi az. De ha már tudja…
Az agyunkban lévő képek kötnek össze bennünket a tárgyi és a nem tárgyi világgal. Mi az, ami irányít? Miért éppen úgy viszonyulok valamihez? Milyen azt élet? Mi számomra a pénz? Az élet habostorta vagy fenékig tejfel? Vagy álom? Esetleg egy utazás? Hallgatni arany? Szóval ilyenek.
Ugyanakkor a tábori élet is alakul. Ezt irkáltam ma :
Szeretném neked elújságolni, hogy remek hétvégém volt. Egy fantasztikus előadót és trénert hallgattam három napig és rengeteget tanultam tőle az emberről. És nem utolsó sorban együtt lehettem sok emberrel, s köztük olyanokkal, akik a nyári gyergyói táborban is ott lesznek.
Ugye emlékszel rá, hogy él az összes tábori kedvezmény. Veled találkozom Gyergyószárhegyen július 7-től 14-ig, azon a nagyszerű életkönnyebbítő nyaraláson? http://www.pszichowellness.hu/?q=node/105
Sokat foglalkozom mostanában felnőttekkel, és egyre többször találkozom olyanokkal, akik szüleik elvárásainak, viselkedésének következményeit cipelik.
Sokat beszélgetek emberekkel nagyon komolyan a túlsúlyuk kapcsán. Mivel szerintem a túlsúly tünet, és csak úgy lehet tőle véglegesen megszabadulni, ha felfedezzük, hogy minek is a tünete, és azt a problémát orvosoljuk, ezért javasom a hozzám fordulóknak, hogy nézzenek szembe sérelmeikkel, és bocsássanak meg az őket valaha megbántóknak. Hiszen, ha képesek vagyunk megbocsátani, akkor már sokkal kevésbé fontos számunkra, hogy védőrétegeket építsünk magunk köré. Ezeknek a beszélgetéseknek kapcsán nem egyszer fény derül arra, hogy sokak a szüleik elvárásait, viselkedésének következményeit cipelik súlyos örökségként. Több olyan szülői magatartás van, mellyel - nem szélsőségesen és nem látványosan ugyan, de mégis alaposan - meg lehet nehezíteni a gyermekeink életét.
Az egyik ilyen, amikor a szülő ellentmondást nem tűrően meg akarja valósítani saját álmait a gyerekében. És ennek érdekében minden eszközt bevet, és észre sem veszi, hogy ezzel nemhogy segítené, hanem sokkal inkább tönkreteszi a gyermeke életét. Olyan ez, amikor – mondjuk - egy tojásformát egy kockaformába akarnak belekényszeríteni. Persze nem direkt rossz szándékkal csinálja ezt a szülő. Hiszen szilárd meggyőződése, hogy az ő boldogsága akkor teljesedett volna ki, ha az általa erőltetett célt sikerül megvalósítania. De mivel ő valamiért mégsem tudta ezt megtenni, csak álmodozott róla, a gyerekét szorítja, zsarolja, kényszeríti abba az irányba, persze, mert azt hiszi, az az igazi boldogság, és csak "jót akar" a gyerekének. Eszébe sem jut, hogy egy egészen más személy a gyereke, mint ő maga.
Aztán van az a szülő, aki a saját játékszerének tekinti a gyerekét. Nem engedi felnőni. Babusgatja, óvja, védi. A szoknyájához láncolja. Ő mindig jobban tudja. Ezekben az esetekben is felvonul az érzelmi zsarolás széles skálája annak érdekében, hogy a gyerek úgy viselkedjen, ahogy a szülő álmaiban egy gyereknek viselkednie kell. Meg akarja állítani az időt a gyereke kiskamasz koránál.
Van olyan is, aki nem találja meg a saját társaságát, és a gyereke a "barátja". És még a gyerekkel is elhiteti (- vagy nem - ), hogy ez a természetes. Ők együvé tartoznak, együtt kell mindent csinálniuk, egyformán gondolkodniuk. Nem ritka ebben az esetben, hogy még a saját életéért el nem vállalt felelősséget is a gyerekére nyomja. Itt is széles skálája van az érzelmi zsarolásnak. Ha ebből a játszmából ki akar szállni a gyerek, akkor árulónak, a családból kivetettnek érezheti magát.
No, ezek mellett az sem jobb, sőt... - és sajnos ez van terjedőben erősen -, hogy nyűgnek érzi a szülő a gyerekét, valami olyan személynek, aki a saját kényelme és karrierje, boldogsága útjában áll...
Ez a felsorolás koránt sem teljes. Ezek talán a legáltalánosabban előforduló „hétköznapi”szülői hibák. Mindenki megtalálhatja a maga életében azokat a pontokat, melyek tüskeként élnek benne szüleivel kapcsolatban. Ám még véletlenül sem azért írtam le mindezt, hogy valamiféle vádaskodásra és önsajnálatra sarkalljak bárkit is. A szülő is ember, esendő ember, aki a maga módján az adott pillanatban a legjobb tudása szerint döntött. A múlton változtatni nem lehet, viszont a megbocsátás jó eszköze lehet a továbblépésnek. Arról nem is beszélve, hogy saját gyerekeink érdekében sem árt ezeken elgondolkodnunk.
Van egy ismerősöm, aki úgy egyébként – szakmáját tekintve – elhárító és felderítő vagy mi volt még huszonnéhány éve. Évekkel ezelőtt egy spontán „továbbképzésen” arra oktatott az irodájában, hogy soha ne felejtsem el, hogy mindig van az akció és a fedőakció. Nos, a fedőakció már kibontakózóban…
Vége van a napnak este nyolckor? Ja, még meg kell néznem néhány gyerek irományát. Holnap Pest. Vasárnapig. Misi már Belgiumban van. Gyümölcsjoghurtot vett délután. Elég jó dolog ez az internet. Ha én lettem volna ilyen helyzetben annak idején, anyám biztosan nem rendelkezett volna ilyen információkkal. Felhívtam a Lírát. Holnapra küldenek fogyásjelentést. Az Alexandra nem küldött a legutóbbi e-mailemre. Tehát megint írnom kell nekik. Ferenc nem jön haza most hétvégére. De hát úgysem vagyok itthon. Mi lesz a retekmaggal?
Ma olyant mondtam FK-nak, hogy az nem volt gyönge. A SN-tól és a PJ-tól tanult szót. Hát igen, remélem, ezt megjegyzi. Azt veszem észre, hogy az utóbbi időben elég durván fogalmazok a gyerekeknek. És a szemük sem rebben. Úgy fogadják, mintha ez természetes lenne. De lehet, hogy az is. Lehet, hogy otthon állandóan úgy beszélnek.
Azt hiszem, vége van ennek a típusú közoktatásnak. Csak a közoktatás még nem tudja. Valami gyökeres lépésváltásra van szükség, mert ez így nem tölti be a funkcióját. Mint egy idegen zárvány az életben. A tanárok „megreformálásával” kell kezdeni. Mert ha nem itt kezdődök, akkor csak adminisztratív intézkedés lesz.
Mit lehet tenni, amikor az agyamat teljesen síknak érzem? A szemem majdnem lecsukódik, vagyis néha le is csukódik. Igen, itt a gép előtt. A lényeg az, hogy nem szeretném, ha feledésbe merülnének az ötleteim. Tudom, hogy le kell írni az ötleteket. Le is írom őket, csak néha nem tudom, hogy hova írtam. Vannak zseniális ötleteim. Ha néhány szóban írom le, akkor nem mindig tudom, hogy mi is volt az. Hajlandó vagyok erre tulajdonképpen. Csak most az ötletekhez vezető út az álomfelhőkbe burkolózott. Vagy inkább álmosságfelhőkbe. A kék óceánba. Kék óceán stratégia. Piacképes termékké konvertálja az ötleteket. Ezt mondják. Talán el kellene olvasnom. Mindenestre ma már fogtam a hálakövemet.
Ma néztem meg a Titok c. filmet. Igen, először. Nem vagyok túl trendi, tudom, Be kell vallanom egy kicsit belealudtam a közepébe. Ez nyilván sokaknak megbotránkozató szentségtörés. A kérdésem csupán annyi, hogy mi az új ebben – vagy mi volt az új, akkor, amikor bemutatták? Teljesen az volt az érzésem, mintha képi illusztrációkat látnék Brian Tracy Főnix szemináriumához. Ám én ezt már a 90-es évek elejétől ismerem. A hatást még erősítette Koroknai Géza hangja. És persze, most is megerősödött bennem, ha olyan marketing állna mögöttem, mint pl. emögött a film mögött, semmi nem állna köztem és a világhír között. No jó, vannak még a nyelvi gátak, de az országos hírnév felől semmi kétségem nem lenne. No, de majd eljön annak is az ideje. Aztán most itt majd jól el lehet olvasni, hogy hogyan születik egy celeb. Ez lesz az én valódi valóságshow-m. K. K. is megmondta, hogy talán már itt lenne az ideje, hogy autogramot kérjen tőlem, mert nem egy híresség született már a falusi kislány imázsból. No, ez még cifrázzuk kicsit. Nem falusi kislány, hanem falusi javakorabeli asszony. Innen szép nyerni. Tanulságos lesz az előtte-utána illusztráció.
Az utóbbi időben többször eszembe jut a kórház. Ahogy a legválságosabb pillanatokban kívülállóként néztem az egészet. Valahogy teljesen komolytalannak tűnt. Olyan volt, mint egy színház. Most akkor ez van, amikor élet-halál a tét? Tegnap beszéltem V-val. Végtelenül buta szegény. Most honnan tudjam, hogy felfogata-e, amit mondok. Még vele kapcsolatban nem mondhatom, hogy övé a felelősség, hiszen még tizenöt sincs. Akkor kié? Az enyém? Ha nem én hozom a döntést, akkor hogyan vállalhatnám a felelősséget? Milyen döntést tudok én hozni ebben az ügyben? Nagyon naturálisan elmondtam neki, hogy mi lehet abból, amit csinál. Azt hiszem, nem lett voltan értelme szépen fogalmazni. Teljesen felesleges valakivel olyan nyelven beszélni, amit nem ért. A rutinvizsgán csukott szemmel nekitolattam az oszlopnak. Mondván, hogy akár sikerülhet is. No, ezt a luxust ennyi év után nem engedhetem meg magamnak.
Persze kérdés, hogy lehet-e úgy írni, meg egyáltalán érdemes-e, hogy az ember nem kontrollálja magát. Szabad asszociációk…??? No, persze, ez így durva. Ezt biztosan nem tudom megcsinálni. Nem vagyok alkalmas nyilvános vetkőzésre. (Lám, máris visszavettem.) Nem arról van szó, hogy valamit rejtegetni kéne. Inkább arról, hogy a térkép nem a terület. És a kommunikáció azt jelenti, amit eredményezett. Ha teljesen, meggondolatlanul csak én vagyok, a saját jelrendszeremben, akkor hol van ebben a másik. Akkor minek nyilvánosan írni. Pedig ez érdekelne, hogy mi jut eszembe. Meg az, hogy ki is vagyok. Érdekel-e egyáltalán valakit, amit írok? De hát sok helyen mondom. Igazából ez egy kommunikációs kísérlet. Egy olyan dolog, hogy mit ér az ember. Ott a tévéstúdióban mondtam egy mondatot, talán másként kellett volna. De végül is mindegy. Azt már tudom, hogy igazi mélységekig senkit nem érdekel. De akkor hol kezdődik a szó ereje, és hol van az értelme. És van-e bennem annyi egyáltalán, hogy érdemben másnak is adható legyen belőle. Persze, mindannyiunkban van. Csak az a kérdés, hogy merjük-e, tudjuk-e megnyitni a mély kút ajtaját, hogy felszínre jöjjön, ami ott a mélyben van... „A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csend fülemben felkiáltok…” (Ezt éppen ma olvastuk a gyerekekkel.) Az a kérdés, hogy mennyire érthető más számára a felszakadó kilátás. Meg mennyire értelmes, érdekes. Mert szeretünk egyetérteni meg ellentmondani, meg osztani az észt. Ahhhhh!!!
Valami mindig azt súgja, hogy lehet olcsóbban, egyszerűbben, kényelmesebben. Ám, ez csak a „választási kampány”. Miután „szavaztál”, mindennek megvan az ára. Nos, ezt eddig mindenki jól tudja, és mégis mindig jön a kísértés, hogy hátha most másként lesz. Most is azt hittem, hogy egyszerűen megúszom. Aztán ide elém tolakszik egy sereg betű, amin át kéne rágnom magam. Erre meg jön kapásból a nyafogási reflex, hogy én még az írógépen szocializálódtam, és a szavak egy részét nem is értem. Mit és hogyan kellene itt beállítani csizmáskandúrba meg púpostevébe meg sültgalambba. Meg hol!? Meg egyébként is!... No, ez az, ami nem érdekel senkit. Nem kötelező. És éppen a csimákandúrt, a sültgalmbot és a tevét értem is. Akkor meg? Ákoskának mondtam, hogy nyugodtan abbahagyhatja a folyamatosan tálalt hülyeséggyűjteményét, mert ebben én sokkal jobb vagyok. Nem hitte el. No, majd meglátjuk.
