Sokat foglalkozom mostanában felnőttekkel, és egyre többször találkozom olyanokkal, akik szüleik elvárásainak, viselkedésének következményeit cipelik.
Sokat beszélgetek emberekkel nagyon komolyan a túlsúlyuk kapcsán. Mivel szerintem a túlsúly tünet, és csak úgy lehet tőle véglegesen megszabadulni, ha felfedezzük, hogy minek is a tünete, és azt a problémát orvosoljuk, ezért javasom a hozzám fordulóknak, hogy nézzenek szembe sérelmeikkel, és bocsássanak meg az őket valaha megbántóknak. Hiszen, ha képesek vagyunk megbocsátani, akkor már sokkal kevésbé fontos számunkra, hogy védőrétegeket építsünk magunk köré. Ezeknek a beszélgetéseknek kapcsán nem egyszer fény derül arra, hogy sokak a szüleik elvárásait, viselkedésének következményeit cipelik súlyos örökségként. Több olyan szülői magatartás van, mellyel - nem szélsőségesen és nem látványosan ugyan, de mégis alaposan - meg lehet nehezíteni a gyermekeink életét.
Az egyik ilyen, amikor a szülő ellentmondást nem tűrően meg akarja valósítani saját álmait a gyerekében. És ennek érdekében minden eszközt bevet, és észre sem veszi, hogy ezzel nemhogy segítené, hanem sokkal inkább tönkreteszi a gyermeke életét. Olyan ez, amikor – mondjuk - egy tojásformát egy kockaformába akarnak belekényszeríteni. Persze nem direkt rossz szándékkal csinálja ezt a szülő. Hiszen szilárd meggyőződése, hogy az ő boldogsága akkor teljesedett volna ki, ha az általa erőltetett célt sikerül megvalósítania. De mivel ő valamiért mégsem tudta ezt megtenni, csak álmodozott róla, a gyerekét szorítja, zsarolja, kényszeríti abba az irányba, persze, mert azt hiszi, az az igazi boldogság, és csak "jót akar" a gyerekének. Eszébe sem jut, hogy egy egészen más személy a gyereke, mint ő maga.
Aztán van az a szülő, aki a saját játékszerének tekinti a gyerekét. Nem engedi felnőni. Babusgatja, óvja, védi. A szoknyájához láncolja. Ő mindig jobban tudja. Ezekben az esetekben is felvonul az érzelmi zsarolás széles skálája annak érdekében, hogy a gyerek úgy viselkedjen, ahogy a szülő álmaiban egy gyereknek viselkednie kell. Meg akarja állítani az időt a gyereke kiskamasz koránál.
Van olyan is, aki nem találja meg a saját társaságát, és a gyereke a "barátja". És még a gyerekkel is elhiteti (- vagy nem - ), hogy ez a természetes. Ők együvé tartoznak, együtt kell mindent csinálniuk, egyformán gondolkodniuk. Nem ritka ebben az esetben, hogy még a saját életéért el nem vállalt felelősséget is a gyerekére nyomja. Itt is széles skálája van az érzelmi zsarolásnak. Ha ebből a játszmából ki akar szállni a gyerek, akkor árulónak, a családból kivetettnek érezheti magát.
No, ezek mellett az sem jobb, sőt... - és sajnos ez van terjedőben erősen -, hogy nyűgnek érzi a szülő a gyerekét, valami olyan személynek, aki a saját kényelme és karrierje, boldogsága útjában áll...
Ez a felsorolás koránt sem teljes. Ezek talán a legáltalánosabban előforduló „hétköznapi”szülői hibák. Mindenki megtalálhatja a maga életében azokat a pontokat, melyek tüskeként élnek benne szüleivel kapcsolatban. Ám még véletlenül sem azért írtam le mindezt, hogy valamiféle vádaskodásra és önsajnálatra sarkalljak bárkit is. A szülő is ember, esendő ember, aki a maga módján az adott pillanatban a legjobb tudása szerint döntött. A múlton változtatni nem lehet, viszont a megbocsátás jó eszköze lehet a továbblépésnek. Arról nem is beszélve, hogy saját gyerekeink érdekében sem árt ezeken elgondolkodnunk.
