Persze kérdés, hogy lehet-e úgy írni, meg egyáltalán érdemes-e, hogy az ember nem kontrollálja magát. Szabad asszociációk…??? No, persze, ez így durva. Ezt biztosan nem tudom megcsinálni. Nem vagyok alkalmas nyilvános vetkőzésre. (Lám, máris visszavettem.) Nem arról van szó, hogy valamit rejtegetni kéne. Inkább arról, hogy a térkép nem a terület. És a kommunikáció azt jelenti, amit eredményezett. Ha teljesen, meggondolatlanul csak én vagyok, a saját jelrendszeremben, akkor hol van ebben a másik. Akkor minek nyilvánosan írni. Pedig ez érdekelne, hogy mi jut eszembe. Meg az, hogy ki is vagyok. Érdekel-e egyáltalán valakit, amit írok? De hát sok helyen mondom. Igazából ez egy kommunikációs kísérlet. Egy olyan dolog, hogy mit ér az ember. Ott a tévéstúdióban mondtam egy mondatot, talán másként kellett volna. De végül is mindegy. Azt már tudom, hogy igazi mélységekig senkit nem érdekel. De akkor hol kezdődik a szó ereje, és hol van az értelme. És van-e bennem annyi egyáltalán, hogy érdemben másnak is adható legyen belőle. Persze, mindannyiunkban van. Csak az a kérdés, hogy merjük-e, tudjuk-e megnyitni a mély kút ajtaját, hogy felszínre jöjjön, ami ott a mélyben van... „A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csend fülemben felkiáltok…” (Ezt éppen ma olvastuk a gyerekekkel.) Az a kérdés, hogy mennyire érthető más számára a felszakadó kilátás. Meg mennyire értelmes, érdekes. Mert szeretünk egyetérteni meg ellentmondani, meg osztani az észt. Ahhhhh!!!
