Az utóbbi időben többször eszembe jut a kórház. Ahogy a legválságosabb pillanatokban kívülállóként néztem az egészet. Valahogy teljesen komolytalannak tűnt. Olyan volt, mint egy színház. Most akkor ez van, amikor élet-halál a tét? Tegnap beszéltem V-val. Végtelenül buta szegény. Most honnan tudjam, hogy felfogata-e, amit mondok. Még vele kapcsolatban nem mondhatom, hogy övé a felelősség, hiszen még tizenöt sincs. Akkor kié? Az enyém? Ha nem én hozom a döntést, akkor hogyan vállalhatnám a felelősséget? Milyen döntést tudok én hozni ebben az ügyben? Nagyon naturálisan elmondtam neki, hogy mi lehet abból, amit csinál. Azt hiszem, nem lett voltan értelme szépen fogalmazni. Teljesen felesleges valakivel olyan nyelven beszélni, amit nem ért. A rutinvizsgán csukott szemmel nekitolattam az oszlopnak. Mondván, hogy akár sikerülhet is. No, ezt a luxust ennyi év után nem engedhetem meg magamnak.
