Nálam az emberi méltóság alapérték. Egy Index-cikk nyomán jutott eszem, hogy szóbahozzam. Tegnap osztályfőnöki órán volt két vendégünk, két exnarkós, egy 46éves asszony és egy 24 éves fiú, akik megrázó módon meséltek az életükről, a mélységes emberi nyomorról, és a drogoktól való szabadulásukról a nyolcadikosoknak azért, hogy a saját sorsuk bemutatásával óvják meg ezeket a gyerekeket attól, hogy arra az útra jussanak, melyről ők csak a csodával határos módon tudtak megszabadulni. A könnyeimmel küzdöttem, hallgatva, látva őket. Példa értékű emberi méltósággal mutatták be egykori lenullázódott emberi méltóságú önmagukat. Védelemből. Ez igen, ez előtt fejet tudok hajtani. De arra szavaim sincsenek, amikor az emberi méltóság sérülésből, a magánszféra szentségének megsértéséből, a lesifotókból milliárdos üzlet lehet, csak azért, mert itt az eladó, hogy bátran feküdj a mocsokba, hiszen a máskor meg szentként tisztelendőnek bemutatott sztárok is azt teszik, amikor az a portéka, hogy a mások emberi méltóságnak sárba tiprásán reméljen nyerni valaki önbecsülést. Mi alapján lehet megítélni, hogy valami jó vagy nem jó? Szerintem nem túl bonyolult. Jobb lesz-e tőle a világ vagy rosszabb (a többedik lépést is szem előtt tartva), örömöt hoz vagy fájdalmat? Nyilván erre, amit mondok, könnyen rá lehet sütni, hogy közhely. Mert tulajdonképpen az is. Mert ki ne tudná ezt? És ha mindannyian tudjuk, akkor miért van mégis így. Az eladó, amire van vevő. De hát van ugye a könnyebbik ellenállás iránya…
