Kényelmi zóna

pszichowellness.blog.hu/media/file/a%20valtozas%20te%20magad%20legy%20(2).jpg

Hogy kell ide képet betenni?

Szóval, ha nincs kép, hát nincs. nem örülök, de ez van.

Könyv viszont van: Steve Andreas, Charles Faulkner: A változás te magad légy

Ez lett a címe. Majd megszokom. Legalább egy ! lehetne a végén.

Viszont Charles dedikálta nekem. :)

És most sikerült, hogy hogyan, fogalmam sincs. Most már este van. Nyilván ennyivel okosabb vagyok, mint reggel voltam.

De már megyek aludni, mert meglehetős alvásdeficitben vagyok.

De mégy gyorsan emondom, hogy voltam R-éknál. Megcsináltuk az ének egyesítését. Huh. nagy élmény volt. Majd még gyakorlunk máskor mást is.

Nos, megyek nlp-zni Pestre. Tök jó. Kicsit sok hozzá az utazás. Ez van.

Eddig hoxáztam. Most meg megyek, kezdődik a nap. Igen, ma ilyen későn. fel is ébredtem valamikor jó korán, de nem keltem fel. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak az ökizsákmányolást. Az a korszak elmúlt. Lázad a testem. Meg is értem szegényt. Ötven évet kiszolgált, és még mindig csak hajts, hajts! Én is lázadtam tegnap, amikor a számlák, a tankolás meg a hétvégi bevásárlás összege éppen megegyezett a fizetésem összegével. Hiszen nem egy hétvége van egy hónapban, és nem is egyszer tankolunk. És így még csak laktunk, ettünk, közlekedtünk. Jó, ez elég sok. És kényelem meg minden, de azért ha az ember napi 14-16 órát dolgozik, akkor többet remél. No, jó. Tudom, nem ezért a pénzért dolgoztam ennyit, meg azt is tudom, hogy ez  még a befektetési fázis, és ha nincs lé, amit befektethetek, akkor a munkámat kell. No, minded, de azért kiborított.

Akkor mára ezt ajánlom!

http://fakanalforgato.blogspot.com/

"A magasságához képest kissé eltúlzott a szélessége. "

Tegnap ennek jegyében telt a napom. Itt volt Mka, és a hoxás fórumon is ez került szóba. Nagyon kemény téma, és nem is úszhnatom meg.

Ideteszem az az mclub.blogol.hu - s bejegyzésmet, amit az egyik fórumos kért.

2009. 02. 02. mclub. blogol. hu

Függőségeim

Azt hiszem, nincs ez egészen jól így. Egy kicsit lazábban kellene. Talán mindent. De játszanom biztosan többet kéne. Most, hogy elért Oximoron kérdése, már egy csomót töprengtem rajta, s rájöttem, hogy vagy kőkeményen komolyan veszem, és írok róla egy értekezést, vagy elhülyéskedem az egészet, viszont az meg nem én vagyok. Bár a kérdés maga kőkemény.

Soroljak fel öt függőségemet.

Annak ellenére, hogy évek óta szeretném megfejteni magát a szót (a legkomolyabban), nem is tudom nagy hirtelen, hogy mit is gondoljak függőségnek. Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy élek-e illegális drogokkal, vágyom-e tudatmódosító, hangulatmódosító hatásukra határozottan az a válaszom, hogy nem, sőt még a gondolatától is iszonyodom, és még csak nem is erkölcsi alapon. Az alkohollal az a helyzet, hogy több mint húsz éve nem ittam egy kortyot sem, de ezt sem elvből. Alkoholallergiám van. Azelőtt szerettem a bort, más szeszt nem nagyon. Viszont utáltam mindig is a szesz hatását. A legkisebbet is. Ebből az előző két megjegyzéséből arra következtetek, hogy józanságfüggő vagyok. (No, már van egy!) De mondhatnák azt is, hogy emberiméltóság-függő. (Noná, mert akkor már van kettő. A következő jelölt a dohányzás. Sok évig dohányoztam. És mindig is azt mondom, hogy én nem szoktam le a dohányzásról, csak tizennégy éve nem gyújtottam rá. És nem is hiányzik. (Bár néha eszembe jut, de nem komolyan. ) Azt hiszem, én mindig is a társaság kedvéért dohányoztam. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem kell ahhoz dohányozni, hogy az embernek társasága legyen. Egyébként nincs bajom a dohányzással. Sokkal károsabb dolgok mellett elmegyünk szó nélkül. A dohányfüst illatát még szeretem is. És most itt jön egy gyanúsított: lehet, hogy emberi kapcsolatok nélkül nem bírnám könnyen. Azaz sokat, talán ésszerűtlenül sokat is megteszek az emberi kapcsolatokért. (Akkor ez már függőség, nem? És akkor már három! ) A következő, ami itt szokott sorakozni, az az édesség. Azt nem mondanám, hogy élek-halok az édességért, bár szeretem. De éveken keresztül a legmélyebben evésfüggő voltam. (Nem csak édesség, és elsősorban nem az. Inkább a „kemény” ételek. Nehéz húsok, szalonna, vöröshagymával, erős paprika minden mennyiségben, tészta, igen, de inkább sóskalács, fokhagymás lángos. És mivel egy igazi függőség – állítólag - megmarad, csak jegelni lehet, akkor ez tényleg van nekem. Evésfüggőség. Komolyan oda is kell figyelnem rá, hogy kordában tudjam tartani. Úgy gondolom, ha feladnám az evésidőtartó módszeremet, már rég visszahíztam volna azt a leadott negyven kilót. Igen, igen, Gyöngyi vagyok és evésfüggő! (És akkor most: négy. ) Itt szokott sorakozni a sorban az internet. Hát nem tudom. Az biztos, hogy nagyon könnyen elcseszem az időt a gép előtt. Leginkább itt fordul elő velem ilyesmi. De itt is leginkább az emberi kapcsolatok érdekelnek. Azt nézem meg legelőször, hogy jött-e levelem, kommentelt-e valaki. Régen mindenütt szólt a rádió. Igen, még a vécén is. Teljesen napra kész voltam minden bel-s külpolitikai eseményből. No, ennek vége. Még régebben érdekeltek a hírek az interneten. Most már elég annyi, amennyi elér úgy, hogy nem teszek érte semmi erőfeszítést. De a kényelem, az igen, az jó. Meg a nyugalom, hogy itt a gép előtt nem szól be senki. Vagy ha igen, ki tudom kapcsolni. No, jó, akkor legyen! Legyen ez az ötödik. Akkor mondjuk, gépfüggőség. Na, most megcsináltam! Kész a lecke! Hah! Mert ez is lehet egy függőség, hogy a feladatokat meg kell oldani. Dolgozni kell, alkotni, létrehozni. Kitalálni, megszervezni, megvalósítani. Építeni. Elmondani, megmutatni. Nem tudom, hogy ez mi, hogy ez függőség-e, viszont ez lelkesít. Ja, és kávézom. Nem függőségből, csak mert szeretem. És teázom is, mert üres zöldteával megy az agyam – ezt szoktam mondani. (Bár, megy ám nélküle is, ha olyan kedve van. De a tea jó. Szeretem. ) És ezen felül minden jót és szépet nagyon szeretek! Nagyon szeretem élvezni az élet minden élvezhető dolgát. De ha nincs, hát nincs, nem függök tőlük. Az élvezet az élvezet, a függőség az függőség. Élvezetfüggőség nincs. Az fából vaskarika.

Minden reggel megnézem itt a statisztikát. Nem túl lelkesítő. De azért írok rendületlenül. Egyszer majdcsak kiderül, hogy minek hogy van értelme. Ha tudnám, hogy mi a hasznos, biztos, hogy azt tenném. Mondjuk, éppen nem tú rossz így írni. Ennyi haszna azért van. Csak erre nincs túl sok időm. Pedig akkor kezd érdekessé válni, amikor már egy kicsit lejjebb engedem.

Azon agyalok mostanában, hogy hogyan lehet átlépni az ingerküszöböt. Irkálok össze-vissza mindenhová mindenféle értelmes és kevésbé értelmes dolgokat. De ez csak olyan vaktában lövöldözés. Maximum arra lesz jó, hogy egyszer, amikor agyonunatkozom magam, akkor összemásoljam ezeket a szövegeket időrendbe, s jól elnosztalgiázzak majd a nagyszerű gondolataimon. Akarom én ezt?

Honnan lehet tudni, hogy mi a hatékony. Ez így könnyű, és még az az illúzióm is megvan, hogy csinálok valamit. Igazság szerint azét csinálom ezt, mert arra gondoltam, hogy van, aki itt talál rám, van, aki ott. De  leginkább senki sehol.

Amikor a könyvem megjelent, akkor szépen következetesen feltettem valami apróhirdetéses oldalra. Már a nevére sem emlékszem. De azt is meguntam. Most meg azt kéne csinálnom, hogy amit az egyik helyre beírok, azt az összesre bemásoljam. De ehhez sincs türelmem. De ez nincs így jól. Legalább egy komoly helynek kellene lennie.

Most csak úgy cseszem az időt semmi haszon fejibe. Néha csak beleragadok ebbe a székbe. Konkrétean megvan, hogy mit kellene tennem, de ahhoz valamiért nem tudok hozzáfogni, más értelmeset meg nem tudok csinálni ilyenkor. Olyan, mintha az a konkrét feledat útját állná más értelemes dolognak. Mintha nem engedhetém meg magamnak, hogy más értelemset csináljak. Helyette itt teszem az értelmetleneket. Értem én ezt?

Tegnap egy hihetetlen gondolatsor indult el benne a szex és a fogyókúrák kapcsolatáról. Most nincs már időm erről írni, de majd folytatom.

Nem szoktam várni a köszöntéseket. Általában úgy vagyok vele, hogy ez olyan nap mint a többi. De ez valahogy ma másként van. Annyira jól esne még néhány. De most bemegyek a városba, s másban nem is reménykehetem már, csak hogy majd ha hazaérek, itt leszenk a gépen.

Semmi nem akkor látszik jól, amikor még túl közel vagyunk hozzá. De eljön  amegértés ideje. Megy egyébként is jeles alklamakkor válik el a szar a májtól.

Fájogat a fejem. Be van keményedve a nyakam, a csuklyásizmom. Persze, hogy még nehéznek érzem. Pedig nem is nehéz. Úgyis úgy lesz, ahogyan lennie kell. Hiszen megyek az úton, ez nem kérdés. Aztán ha begörcsöltetem az izmomat, attól sem lesz könnyebb. Persze meg akarjuk oldani izomból. Mindent. Ezt is. Mint a matekpéldát. Izomból.

Mindenki a maga térképe szerint tájékozódik. Ez rendben is van. A baj ott kezdődik, hogy kötjük az ebet a karóhoz, hogy a mi térképünk A térkép. Mindenkinek ehhez kell igazodnia. Fázik a lábam. Sokat fázom. Persze, jön a tél. Már égetem a gyertyákat. De tegnap szép tavaszi idő volt. Nem lehet más térképét magunkra erőltetnünk. Elfogadni, kibővíteni a sajátunkat, azt lehet. Amit még kevésbé lehet, az én térképem hasnálatára kényszeríteni a másikat. Zseniális ez a térképmetafora.

Alapvetően szabadságszerető ember vagyok. Nehezen tűröm a kötöttségeket, az egyformaságot, a monoton dolgokat. Ezzel együtt nagyon hasznosnak tartom, ha a életemnek vannak szabályai, ritmusa, bizonyos önként vállalt kötöttségek. Ha csak úgy, ahogy esik, úgy puffan módon élünk, rövidtávon jó lehet, de stratégiának katasztrófa. És itt nem csak a célok hiányáról beszélek. Nekem kell a hatékony munkához bizonyos időbeosztás, a hétköznapi élethez néhány szabály. (Melyeket ünnepeken nagy örömmel figyelmen kívül lehet hagyni. ) Nos, ilyen szabályok vannak az én eMpszi módszeremben. Melyeket azért ajánlok magamnak és másoknak is betartani, hogy könnyebbé tegyék az életünket. A szabály egyszer hosszú gondolkodás, több szempont mérlegelése után megszületett, hogy ne kelljen naponta mérlegelni, szempontokat figyelni, lépten-nyomon újra döntéseket hozni olyan ügyekben, melyek automatikusan is működhetnek. Szóval a szabadságszerető természetem ellenére vannak szabályok, melyeket nagyon is szeretek. Olyan szabályok, melyeket, ha megtartok, megtartanak engem azon az úton, melyen járni szeretnék.

Most látom, nem is írtam tegnap. Pedig elhatároztam, hogy minden nap mondok itt valamit. Igen, emlékszem már. Valamiért nem tudtam megnyitni az oldalt.

Egyébként sem volt valami eseménydús a hétvége. Aludtam. Ez viszont fontos közlendő. Mert amióta van ez a kialavatlansági fejfájásom, erre nagyon kell figyelnem.

Azon gondolkoztam már többször, hogy mitől van az, hogy az embernek egyszer van mondanivalója, máskor meg nincs. Vagyis hát beszélni azt folymatatosan tudnék. Nagyon ritkán fordult elő velem, hogy belémfagyott a szó. Viszont mior áll össze a kép értelmes mondanivalóvá? Ott van minden a fejemben. Nagy színes ködkéng gomolyog. Aztán ha írni akaork valamit, akkor mintha valami sínen mozgó széken ülnék, "belehúzom magam a ködbe", és ott van, amit mondani akarok. De ez már csak a második lépés. Az első az, hogy előjöjjön egy gonolat, amit meg akarok fogalmazni. Mert az a "belehúzom magam" mozdulat, az a fogalmazás. De hogy bukkan felszínre a mondanivaló? Az úgy nem elég ám, hogy kellene valamit írni ebben v. abban a témában. Valahogy tudnom kell, hogy mi is legyen az. S akkor jöhet, hogy belemegyek a képbe. De hogyan jöjjön fel a mondanivaló?

Amit most csinálok, ez is érdekes. Három perce még eszembe nem juott volna, hogy erről írjak. Most ez bukkant fel. Olyanok ezek a gondolatok, mint halak a tengerben. Nem halak, inkább delfinek. Felugranak, aztán vissza. Ha a felugrás pillnatában lefényképezem őket, akkor lehet nézegetni. A lefényképezés itt az, hogy leírom. A felugrás pillnatában. Persze van olyan is, hogy figylem, hogy felbukkanjon. Hogy direkt azt a delfint akarom lefényképezni. Akkor meg kell rá várni. Figyelni. Készenlétben állni. Talán még előcsalogatni is lehet, csak nem mindig sikerül. Csalogatás után nem lesz olyan jó a kép. Talán mert akkor a figylemem megoszlik a csalogatás és a fotózás között.

Igazából ezek a mondanivalók nem is a fejmben vannak, hanem előttem. Úgy öt-hat méterre tőlem, hogy jól lássam a színes ködöt. Akkor kell belemennem, ha meg akarom fogalmazni.

No, jó, de akkor most mit csinálok? Most meg azt engedem, hogy feljöjjön valami mélyről, és kifolyjon az ujjamon. Mintha az a nagy színes ködgomolyag valami földalatti csatornán össze lenne kötve a kezemmel. smint valami közlekedőedényben feljönnek a mondatok. A téma. Ugy az, amit éppen arra jár. De amikor én akarok gondolatot választani, akkor be kell érte menni a ködbe. Persze csak akkor tudok bemenni érte, ha konkrétan tudom, hogy melyiket is akarom megfogni.

Nos, ez a visegrádi tanfolyamom mottója. Most írtam be valami ingyenreklámozási helyre. Egész nap ezen gondolkozom, hogy milyen esélye van egy ilyen hozzám hasonló lénynek arra, hogy kitörjön az ismeretlenségből. A csapba nem vagyok hajlandó pisilni. Nincsenek millióim reklámkempányra, és a cickóimat sem mutogatnám, hogy nézzétek, ötven vagyok, és mégis... (Ja, még nem vagyok ötven, majd csak csütörtökön!) :)

Megint kényelmizónás bejegyzés. Azaz figyelem az ujjaimat, hogy mi jön ki belőlük. Már a cím is ilyen. De most nincs sok időm, mert mennem kell. Ma Kiskőrsös. L szerint hülyeség. Elég lett volna telefonon. Nyilván igaza van, de valamiért szeretnék elmenni. Talán magáért az útért. R-val találkoztam tegnap. Ő is örült neki, hogy meglesz Visegrád. És mondott szemponokat Kiskőröshöz.

J&J írt, még nem is válaszoltam neki. Nem úgy jöttek össze a dolgaik, ahogy szerették volna. Így még nem tudom azt sem, hogy azon a volnalon mi lehet majd. De majd alakul.

Tegnap I őszintének látszóan megdöbbent azon, hogy 50 éves vagyok. Ez igen jól esett. Kapott is tőlem néhány pirospontot.

L arra sarkall, hogy íjak a NL-nak. nem tudom..., kétélű fegyver. No, meg vele kapcsolatban sem tudom, hogy hányadán állok. De nem fogalkozom a kérdéssel. Majd ahogy az áramlás hozza. Egyébként meg megint álmodtam vele. A Pannaónia Szállóban hétfőn 11-kor kellene átvenni valami csomagot valakitől, és átadni egy másikat. Telefonon hívott, hogy ezt közölje.

No, mennem kell, hogy még a hírességemet fokozzam.

Az ideális testsúly tanulható. Ezzel a címmel írtam egy „szponzorált cikket” az egyik közösségi portálra (már ha az ilyen oldalakat nevezik annak). S a cikk fölött mindvégig jól olvasható volt ez a felírat. Aztán mégis kaptam olyan visszajelzést, hogy a cikknek pénzszaga van. Tehát nyilván azért született, mert az a „hátsó szándéka”, hogy valamit eladjon.  Van, aki nem tudja, hogy a „szponzorált cikk”  azt jelenti, hogy én fizettem azért, hogy ez a cikk megjelenjen? Ha valaki rákattint az oldal médiaajánlat linkre, azt is megtudhatja, hogy ez 20.000 Ft-omba került. Miért tettem ezt? Azért, hogy minél többen megtalálják a honlapomat, azért, hogy akinek éppen arra van szüksége, amit én tudok adni, annak ne kelljen tovább nélkülöznie a számára létfontosságú információkat. És persze azért is, hogy minél többen tudomást szerezzenek a visegrádi tanfolyamomról. Meg persze a könyvemről is. Hiszen azért írtam, azért adtam ki, azért szántam rá az időt, az energiát,a pénzt. Ha nem szerettem voltan, hogy ez eljusson az emberekhez, akkor szépen titokban megírom, s bezárom a szekrénybe.

Van olyan ember, aki könyvet ír, és nem akarja, hogy minél többen tudjanak róla?

Van olyan ember, aki tanfolyamot szervez, és titokban tartja, nehogy legyenek rajta résztvevők is?

Van ember, aki azért dolgozik rengeteget egy szellemi terméken, hogy arról még ne is értesüljön senki? Az tisztességtelen, hogy azt akarom, hogy a munkámnak gyümölcse legyen?! Az hogy pénzt kérnek a boltban, az autószerelőnél, de a műkörmösnél meg a lottószelvényért is, az természetes? Az, hogy valaki dolgozik egy szellemi termék létrehozásáért (jó sokat!) mások hasznára, aztán pénzt kér érte az tisztességtelen? Nyelvtanfolyamért pénzt kérni meg táncórákért az tisztességes? Vagy azt is ingyen kéne adni, mint a színházjegyet és az uszodabérletet?
Hát nem erről akartam írni. Ez most csak kiszakadt belőlem. Csupán azt akartam leírni, hogy van ez a cikk és utána van egy fórum, amit szeretnék működtetni, de nem tudom, hogy ezt hogyan kell. Mert nem szoktam fórumozni, és nem ismerem ennek a műfajnak a „lelkivilágát”.

Igen, azt akarom, hogy megismerjenek az emberek. Mert csak így tudok összetalálkozni azokkal, akiknek éppen rám van szükségük. Igen, beszélgetni szeretnék az engem érintő témáról, mert az akarom, hogy életszerű legyen, amit mondok. Mert minden ember más, és mindenkitől tudok tanulni, hogy aztán a tudást továbbadjam...

Igen, ilyen aljas hátsó szándékkal írtam azt a cikket, és fizettem érte, hogy megjelenjen. Igen, és ilyen aljas hátsó szándékkal szólalok meg a cikk után a fórumban.

Lesz visegrádi tanfolyam! A kedvezményes jelentkezési idő alatt összejött annyi ember, hogy el lehet indulni. Még azért jó lenne egy-két jelentkező, de van is még rá idő.

Ez megint egy korszakhatár. Pénteken meg megyek egy wellness-szállodába tárgyalni a lehetséges együttműködésről. Csinálom a legjobb tudásom szerint. Ha valakinek jobb lesz egy kicsit, az egész világ jobb lesz általa. Ez lelkesít.

Nagyon nehéz. Nagyon nehéz áttörni azt a beidegződést, hogy az ideális testsúly kapcsán az csak arról beszélgessünk, hogy mit, hogyan együnk. Ennek nincs értelme. Ha leragadunk ennél, felesleges az időt pocsékolnunk erre. Ez pótcselekvés. Önbecsapás. Azt hiszem, hogy csinálok valamit, közben meg semmit. Lehet ájulásig menni a futópadon, akkor sem jutok el A pontból B-be. Ha csak ennyit teszünk, az szarpaszírozás. Mit tegyek? Hogy mondjam, hogy megértsék? Az élet annál sokkal nagyszerűbb, ám sokkal rövidebb is, hogy önbecsapásban éljünk. Én ehhez nem akarok asszisztálni. Én nem arra születtem, hogy önigazolásnak használjon bárki a tévútjaihoz. Ha nem merünk elindulni egy úton, akkor minek mondogatjuk magunknak, hogy megyünk, megyünk? Ha nem akarjuk kiásni a házépítéshez az alapokat, akkor minek vitatkozunk azon, hogy milyen stílusú legyen a berendezés a nappaliban? Ha úgysem lesz ház, hát nem mindegy?

Most vettem észre, hogy itt az utolsó két bejegyzésemet nem is tettem közzé. Ahhhh... vár végül is felfoghatom úgy is, hogy ezek a technikai dolgok hozzásegítenek, hogy edzésben maradjon az agyam.

Egy kicsit meg kell változtatnom a tanuláshoz való viszonyomat. Most látom, hogy én is - mint a gyerekek az iskolában - előttem álló macerás feladatnak tartom, hogy valamit megtanuljak, ahelyett, hogy örülnék hogy ezáltal egy kicsit többet birtokolhatok a világból. Nos, nagy felismerés ez. És ha feltalálom magam számára az örömteli tanulást a stresszes kényszer helyett, akkor talál taníthatóvá is tehetem. Nos, ennyi év után elég szép lesz tőlem. :)))

Most aztán van előttem feladat! Fel kell találnom a spanyolviaszt!

Végre vettem a bátorságot, és beüzelmtem a levelezőprogramot. ennek bűvölteében telt el az egész délutánom. S most az az érzésem, hogy nem tettem meg valami fontosat. Mindenesetre azért a honlapom látogatottságán meglátszik ez az akció. Kapam éredekes telefonhívást is. De majd meglátjuk. Összességében elég nehéz volt ez a nap. És szúnyog is van itt valahol. De honnan?

Nem tudom, mitől van vagy mitől nincs látogatottság egy blogon. Most, hogy újból megnézem naponta ezt a helyet, újból vannak látogatók is. Viszont a honlapom látogatottsága a múl hetekben elért jó eredmény után történelmi mélypontokat él át. Ma már 8-a van. Ezt a tanfolyamot ideje lenne elengednem. Eldönteni, hogy nem lesz és kész. Talán sokkal jobban érezném magam, s tudnék lényeges dolgokra is koncentrálni. Most azt látom, hogy vagy rendesen megtanulom és alkalmazom az internetmarketinget, vagy esélyem sincs. Honnan is lennének jelentkezők. Miért? Én talán jelentkeznék egy ismeretlen ember tanfolyamára? Bár mondjuk az NLP-re így jelentkeztem, de ehhez nagyon kell akarni. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy legyen? Az adott pillanatokban úgy érzem mindig, hogy nem tudnám jobb, de aztán meg fel tudom sorolni, hogy mit kellett volna másként tenni. Itt van pl. ez a pillanat. Most ezt írom, mert ezt jó írni. Mert szeretem figyelni, ahogy kijönnek a kezemből a mondatok. De hasznosnak egyáltalán nem hasznos az ügy szempontjából. Most hasznos az lenne, ha a levelezőprogrammal foglalkoznék. Abban viszont valami nagyon keményen gátol napok óta. Van valami szabotáló részem, ami megakadályoz. Vajon mi lehet az ő jószándéka? Hogyan lehetne a vágyát úgy kielégíteni, hogy ez a célom is teljesüljön.

Feszült vagyok. A feszültségtől kicsit fáj a fejem, mert befeszülnek az izmok még a koponyámon is. Az ismeretlentől való félelem. Az akarom is meg nem is. Amikor csukott szemmel tolatok. Erőpróba. Az alázat és a komolyan vevés erőpróbája. Most persze időben nem látom esélyét a komoly munkának. De valamiért így kell lennie. Istenem, csak lássam meg, amit meg kell látnom! Évek óta a jó látásért fohászkodom. Átvitt és konkrét értelemben. A ének egyesítése ezért volt számomra döbbenetes. A szabotőr részeink...! Meg képes minden mondanivaló a tenger mélyére süllyedni... Meghatározó hiedelmem, hogy egyedül vagyok. Még jó, hogy rájöttem, mint a manóra.

Azért akartam gondolkodás nélküli blogot írni, mert az olyan szabad-asszociációs. Jó játék. Miről mi jut eszembe? De van, hogy semmi. Ezt két dolog miatt lehet. Vagy azért, mert nincs fenn bennem elérhető közelségben semmi, vagy azért, mert nem tudom kinyitni az ajtót, ami a mondanivalókhoz vezet. De aztán az is lehet, hogy egészen más oka van. Csak most ezt jutott eszembe. Meg egyébként veszélyes is ez a játék, mert ki tudja, hogy mi minden bukkanhat elő. Eddig nagyrészt a Hoxán irkáltam így, de most, hogy ott volt az a cikk, ott túl sok ismerős lett, s az talán beindítja az ön kontrollt. Ezért most lehet, hogy megint itt fogok mindenfélét irkálni a nagy névtelenségben. De most inkább elmegyek Anthony Robbins-t olvasni, mert kész a kávé. :)