Akár mosolyogva is elalhattam volna. Ám, nem így történt. Talán erősebb hitre lenne szükségem. Nagyobb türelemre. Jobban megélni azt, amit egyébként elvben tudok. Még meg kell tanulnom, hogy minden tanít, minden jót akar. Akkor is, ha fáj. Mert jóakaratból vagyok. És a világ is abból született. Csak a félelmeink befeketítik. Igazából szentnek kéne lennem. Régebben ezt nem is akartam. Egészen mást gondoltam arról, hogy szent. Más volta a térképem. Az a baj, ha másként gondoljuk. Ha rossz a térkép, eltévedünk. Egész életünkben a térkép kiigazítása a fontos, hogy végül megtaláljuk az átjárót. És megmutassuk másoknak is. És ami kívül van az átjáróhoz vezető úton, az a nemjó. Még akkor is, ha jónak látszik. Mindenkinek egy útja van az átjáróhoz? Igen talán egy. Csak más-más napszakokban lehet rajta menni, mert akkor más a megvilágítás, és akkor másnak is tűnik. De az egész olyan, mint a nyomolvasás. Észre kell venni a jeleket. Minden megvan. Megvannak a játékszabályok, megvan a leírás, hogy merre. És vannak folyamatosan a jelzések. Csak elég halkak legtöbbször. Meg halványak. Aztán meg nem is olyan halkak, és nem is olyan halványak, csak azt gondoljuk, hogy az nem is jel, csak díszlet. Vagy hogy nem is díszlet, hanem hiba a mátrixban. Mindig gondolunk valamit. A legkönnyebb ellenállás iránya szerint. Aszerint, ahogy a legkényelmesebb, a legkívánatosabb. Van nagyon sok út. Vannak szebbek is, meg kényelmesebbek is. A baj csak az, hogy azok nem az átjáróhoz vezetnek. Ám legtöbbször azt szeretnénk, hogy a kellemes úton menjünk, és mégis az átjáróhoz jussunk. Ki akarjuk követelni, mint a nyalókát anyukától ovi után. Ha kell, a földhöz verjük magunkat, meg ordítunk, és fenyegetőzünk, még átkozódunk is. Hogy az a szép út vigyen már az átjáróhoz. Mert mekkora személtség, hogy a nehezebb terepen lehet csak odajutni. De a kincsek mindig is eldugott lakatlan szigeteken rejtőztek. Ám most szép fűtött plázák csillogó boltjaiból szeretnénk elvinni akciós áron.
