Ha volt egy jó ötletem, mindig az volt az első gondolatom, hogy ha ezt most ellövöm, akkor a következő alkalomra nem marad semmi. Általában lehettem volna csinosabb mindig egy picit, de rötön felötlött bennem a gondolat, hogy ha most a csúra-járatom magam, akkor már nem kozohatok meglepetést alkalom adtán, hogy valójában én szebb vagyok, mint ahogy megszokták. Ez elképesztő. Olyan, mint mindig a másanpos kenyeret enni, mert nem kezdük meg a frisset addig, amíg van a tegnapiból. Eltenni a legjobb falatokat nehezebb időkre. Mindig csak másodiknak lenni. A csúcs helyett a szélvédett helyen állni. Nem adni oda mindent, hogy ki nem ürüljön teljesen, de ha van még, akkor minek új. A ki tudja még mire lesz jó elve alapján rongyokkal teletömni a szekrényt, hogy jobb be se férjen. A legjobbat mindig rejtegetni, hogy majd alkalom adtán. Aztán az az alkalom sha nem jön el, vagy ha eljön, nem vesszük észre. És mi van, ha éppen az volt az alkalom, amin tartalékoltam Miért gonodljuk, hogy majd máskor bizotsan jobb lesz. Aki a kicsint nem becsüli, a sokat nem érdemli. De ha már ma megbecsülöm..., kiteszem, .... megeszem.... odaadom... felhasználom... megmutatom... felveszem..., ha ellövöm az összes puskaporom... ???
Akkor majd lesz másik. Mert mindig van másik. :)
