Ahogy itt ülök, felugrott a macska az ölembe. A lábát olyan kedvesen tette rám, mintha át akarna ölelni. Most itt fészkelődik, a karomra hajtja a fejét. Jó, tudom, van, aki utálja a macskát. Engem mindig lenyűgöznek a teremtmények. A legnagyszerűbb teremtmény az ember. Ő is képes létrehozni dolgokat. Bár a legtökéletesebb emberi produktum is messze elmarad a teremtmények csodája mögött. De nem baj. A lényeg, hogy örömet okoz, hogy vannak.
Reggel, ahogy a rádiót hallgattam a munkán kezdtem gondolkodni. Azon, hogy mekkora csapda, az a törekvés, hogy éljünk egyre kényelmesebben. Hogy legyen egyre könnyebb. Persze, itt megint múlnak dolgok a szavakon. De akárhogy is, az élet célja nem a kényelem, hanem a boldogság. És a boldogsághoz nem a kényelemen át vezet az út.
Igaz, a boldogság esetében is a szó értelmezésével érdemes kezdeni. Mert enélkül megint csak a sötétben vagdalkozunk. Maradjunk a flow-nál. Csikszentmihályi nem vádolható azzal, hogy a keresztény tanokból indulna ki. Nem is törekszik rá, hogy közelítsen hozzájuk, de a mondandója végére közelebb van hozzájuk, mint hinnénk. Hogy is ne. Ugyanarról a világról beszélünk. Nem lehet végtelen számú következtetésre jutni.
A munkáról jutott eszembe mindez. Az én fiatal koromban elterjedt poén volt a szó szláv jelentésével előjönni. Munka=kín. No, ez is megérne egy gondolatsort. A szavak ereje. Meg életalakító mivoltuk. Mekkora csapda, milyen örvény rejlik az ilyen poénokban.
