Bármiről beszélünk - ha fontos, hogy megértsük egymást- , mindig először kénytelenek vagyunk arra kísérletet tenni, hogy meghatározzuk az alapvető szavak jelentését. Talán ez az egyik tragédia az életünkben, hogy bábeli nyelvzavarban élünk. A megértést akadályozóan gondolunk mást olyan elvont fogalmakról, melyeknek - úgy gondolom - korábban legalább a használhatóság mértékében létezett azonos tartalmuk. Talán ez az egyik leglátványosabb jele a szétesésnek. Az, hogy nem értjük egymást.
A gyerekeken is tapasztalom az iskolában, hogy olyan szavakat kell elmagyarázni, megtanítani, tisztázni, olyan fogalmakat kialakítani,melyek azelőtt adottak voltak egy felső tagozatos gyerek szókészletében.
Igen, talán ez az egyik forrása a bajoknak: a bábeli nyelvzavar. Nem értjük egymást. Eddig nem gondoltam erre így.
Mert nagyon erős lett mindennel kapcsolatban az "én olvasatomban" hozzáállás. Meg a tények és a vélemények keverése. Amikor ténykelt a vélemény kategóriájába sorolunk. Amikor egy gyerek mondhatja azt történelemórán, hogy szerinte nem akkor volt a második világháború. Az ő véleménye eltér a tananyag által közöltektől. Hogy mi alapján van neki erről különvéleménye? Hát mi más, mint a szabad véleménynyilvánítás alapján. Szóval itt tartunk. A jó rossz, a rossz jó, ami kit van, bent is van, aki fiú lány is lehet, a kutya meg macska is. Szabad véleménynyilvánítás van. De ez már nem egészen Bábel kérdése. Ez inkább a bábel következménye.
Miről milyen képünk van? No, ez a nem mindegy. Aztán ezekre a képekre mondunk szavakat. Egyszer egy a világnézetemet kifogásoló ismerősömnek mondtam, hogy ha olyannak képzelném Istent, mint te, én sem hinnék benne.
