Harminc - harmincöt évvel ezelőtt az ún. kishatár útlevéllel sokat jártam az akkori Jugoszláviába a rokonokhoz. A röszkei határátkelőn mentem mindig, mert azon a környéken az volt "a" határátkelő. Aztán tegnap, amikor a gyerek a délvidéki kiránduláson voltak, gondolkodás nélkül mindig a röszkei határátkelőt vettem számításba, akkor, amikor azt fontolgattam, hogy mennyi idő múlva érnek Pécsre, ha átlépték a határt. Nos, ehhez képest jóval előbb jött a telefon, hogy Mohácsnál vannak, indulhatunk értük. Teljesen értetlenül álltam a dolog előtt, hogy érhettek ennyi idő alatt Mohácsra, mikor is rájöttem, hogy Röszkén túl is van élet... akarom mondani határátkelő, s nyilván nem ott jöttek. Most belegondolva miért is jöttek volna ott, innen. Most érzem, hogy még az is félrevitte a gondolkodásomat, hogy azok a határátkelések Szegedről indultak nem Pécsről. Hatalmas tanulság ez az egész. Vannak bejáratott megoldásaink, röszkei határátkeléseink, s eszünkbe sem jut, hogy ez másként is lehet. Nos, ezt neveztem el tegnap éjjel Röszke-szindrómának.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://pszichowellness.blog.hu/api/trackback/id/tr594323140
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.