Az egész úgy kezdődött, hogy Lukács Liza megvádolt azzal, hogy amit a főzős blogomon írok, azt az ő könyvéből plagizálom: Három fő kifogása volt ellenem 1. pszichés éhség 2. evés közben egyél 3. motiváció Itt olvashatók a részletek: http://pszichowellness-konyha.blogspot.com/2011/01/kedves-olvasok.html
És itt pedig az, ami még adalék ehhez az egészhez:
Nem akartam már ezzel a témával foglalkozni, de mindig újra és újra előjön bennem, és nem akarok abba a hibába esni, hogy a történtek miatt olyan öncenzúrát léptetek életbe, ami teljesen megbénítaná a gondolataim szokásos áramlását.
Ez onnan jutott eszembe, hogy amikor tegnap leírtam a süti receptjét, elővettem Anya régi szakácskönyvét, hogy megnézzem a cukormázban a víz-cukor arányt, mert mindig csak úgy gondolom szerint csinálom a sütit, és ezt nem tegnap csináltam, szóval komolyan megfordult a fejemben, hogy le kéne hivatkoznom azt a szakácskönyvet, hiszen ott van benne a cukormáz készítése. Igaz, hogy én azt anyámtól láttam, de lehet, hogy ő meg abból a könyvből tanulta, bár lehet, hogy nem, mert ilyen sütit a Mama is sütött…
No, ekkor mondtam, hogy állj! Elég, ne tovább! Ha belemegyek ebbe a dologba, gúzsba kötöm magam, arról nem is beszélve, hogy nézne már ki, hogy irodalmi hivatkozásokat keresünk olyan ételekhez, amit már a nagyanyánk is készített, nehogy valaki beleakadjon, hogy azt ő írta előbb. Hiszen hogyan tudnám, milyen receptek vannak fenn a neten. Persze az a világ legtermészetesebb dolga, hogy ha találok valakinél valamit, mint pl. a sárgaborsó- fasírtot Ottisnál, azt belinkelem. Miért is ne, hiszen azon az éppen említetten kívül még mennyi finomság van a bloggertársaimnál, ami örömet szerezhet másoknak.
Szóval, hogy végre tényleg meg tudjak nyugodni, és azért is, hogy ha legközelebb ilyen támadás ér, akkor ne kelljen többet tennem, mint ennek az írásnak a linkjét betenni, leírom – sajnos hosszú lesz –, ami ezzel kapcsolatban eszembe jut.
De mivel ez a blog az én blogom, azt írok bele, amit akarok, akárhány oldalt is írhatok. Az olvasóknak meg jogukban áll még csak ide sem kattintani, nemhogy egy másodperc után elhagyni az oldalt. Mert ez egy ilyen műfaj.
És ha már a műfajoknál tartunk, akkor kezdjük ezzel. Talán nem olyan sok embernek mondok azzal újat, de ezek szerint még van, aki ezt nem tudja, hogy az egyes szövegek különböző műfajban íródnak. Vannak tudományos műfajok és vannak ismeretterjesztő szövegek, van publicisztika, természetesen szépirodalom is (bocsánat, hogy csak most írom le, s nem ezzel kezdtem), csak hogy néhány fontosat és összefoglaló jellegűt említsek.
A blogbejegyzés is egy műfaj, sőt, már ez is összefoglaló műfaji kategória, hiszen számtalan blog-műfaj is létezik már. Csak hogy kettőt említsek, van az énblog, ez, amit most írok, és a van a gasztroblog, mely megnevezéssel illethető jórészt a főzős blogom. De természetesen ezek nem választhatók el ilyen élesen egymástól, hiszen a főzős blog is lehet személyes, és az énblogban is lehetnek receptek. Éppen az a nagyszerű az internetes műfajokban, hogy szabadok, szabadon alakulnak. Nem műfaj szerint írunk, hanem írunk, aztán elnevezik valamilyen műfajnak. Az ember szabadon, megkötöttségek nélkül írhat. Persze, itt is érvényesek a szerzői jogok. Tudom. És én is lopásnak gondolom a szellemi javak eltulajdonítását. Viszont azt azért már érdemes végiggondolni, hogy mi számít szellemi terméknek. Erről nagyon szépen ír Duende kommentjében a főzős blogomon.
De természetesen a világ megismerhető dolgait egy-egy ember rakhatja össze olyan egyedien, hogy az a megismerés új kapuit nyithatja meg a világra rácsodálkozni akarók előtt. És ezeknél az új kapuknál minden kapunyitónak van joga belépőt szedni. No, ezek a szerzői jogok. De azért álljon már meg a fáklyás menet! Milyen dolog már az, hogy valaki igen gyakran használt szavakat, szókapcsolatokat akar saját szellemi termékként feltüntetni? Olyanokat, melyeket emberemlékezet óta tudunk, melyek iskolában tanulhatók stb. És milyen már az, hogy ezt egy egyetemen oktató ember csinálja? Nehogymár ilyen szinten legyen a magyar felsőoktatás! Bár, tudnék mesélni… Tudom én, hogy milyen publikációs kényszer nehezedik a felsőoktatás dolgozóira, hiszen a férjem 1984 óta tanít a Pécsi Tudományegyetemen. És ezt még véletlenül sem hivalkodásból mondom, és nem is érvként, csupán mint információt írom ide annak bizonyításra, hogy értem én valamennyire (amennyire a rendelkezésemre álló információkból érteni lehet) Lukács Liza helyzetét. És én fel is ajánlottam neki, hogy dolgozzunk együtt, én a személyes tapasztalataimat, a kigondolt gondolataimat a rendelkezésére bocsátom, szűrje át a tudomány szűrőjén. S amit ebből írhatott volna, az természetesen az ő nevével jelenhetett volna meg, mert én nem a felsőoktatásban dolgozom, tőlem senki nem vár el publikációkat. De ő akkor már a Béres Alexandra csapatának volt a pszichológusa, és én elfogadtam, hogy ez így lehet összeférhetetlen. Bár nem tudom, hogy egy ilyen munkakapcsolat milyen, amikor valaki leszerződik egy ilyen vállalkozásba szakértőnek, akkor mennyire teheti azt, amit akar, pl. dolgozhat-e mással is. De most már mindegy is.
Visszatérve a műfajokra egy gondolat erejéig. Ezt sem akartam leírni eddig, de ez is a kikívánkozók között van, és hangsúlyozom, hogy az egyéni ízlésemet és véleményemet tükrözi mindaz, amit itt leírok. Szóval, Lukács Liza könyvében többek között azért nem tudtam túljutni a huszonvalahányadik oldalon, mert az én ízlésem szerint (!!!!!) olyan gyöngén van megírva, hogy egyszerűen nem volt erőm tovább olvasni, hiszen tanárként annyi gyönge szöveg olvasására vagyok kényszerítve, hogy a szabadidőmben csak jól megírt írásokat szeretnék olvasni. Hangsúlyozom, most nem tartalmi kérdésekről beszélek, mert egy ember se mondjon véleményt egy könyv tartalmáról húsz oldal után. Én csupán a stílusáról beszélek. Az zavart benne, hogy két műfaj között billegett ügyetlenül. Azt látom a szövegen, hogy egy olyan ember írta, aki sokkal jobban hozzá van szokva a tudományos stílusú szövegek írásához, mint egyébhez (ennyi után magamban azt a következtetést vontam le, hogy nem tud írni se publicisztikai, se szépirodalmi szöveget, de ez nem is baj, egészen addig, amíg nem is tesz rá kísérletet). Én tudományos szöveget nem tudok írni, az biztos. De nem is kísérlem meg. Hogy egyéb stílusban tudok-e írni, nem tudom, de nem is akarok rákényszeríteni senkit, hogy olvassa a szövegeimet.
De volt más oka is annak, hogy kicsit fura érzésekkel lapozgattam a könyvet. Igen, nekem is feltűnt, hogy használja a pszichológiai (így!) éhség fogalmát. Én a pszichés éhség (így!) fogalmát a szárhegyi táborra készülve fogalmaztam meg. Akkor csináltam azt az önmegfigyelést, amelynek nyomán a két érzést a szubmodalitások különbségével írtam le. (Hogy mik ezek a szubmodalitások, erről majd később írok.) Nos, rögtön szemet szúrt nekem ez a pszichológiai éhség. Tudom, hogy ezer helyen beszéltem, írtam erről, de akkor sem gondoltam, hogy csak én figyelhettem meg ezt, igaz, eddig máshol nem találtam erre vonatkozó írást. De egyetlen pillanatig sem állítom, hogy Lukács Liza ezt a gondolatot tőlem vette. Mint ahogy leírtam egy kommentben: ha a gyerekek az iskolában a macskáról írnak dolgozatot, és két gyerek azt írja, hogy a macska szőrös, néha dorombol és egeret fog, az még nem jelenti azt, hogy a gyerekek egymás dolgozatát másolták, lehet, hogy megfigyelték a macskát. Arról nem is beszélve, hogy éppen azért szólítottam meg őt először, mert a honlapján olyan szemlélettel írt a túlsúlyról, amit én is vallok. Ezért tettem be a honlapja címét a könyvem Ajánlott olvasmányai közé, annak ellenére, hogy igazság szerint a könyvre nem sok hatást gyakorolt, mert akkor, amikor a honlapra ráakadtam, már az én szövegem kész volt. Csak örültem neki, hogy van kutató, aki így gondolkozik, és mégis csak jobb – gondoltam –, ha a tudomány embereire is hivatkozom, mintha úgy néz ki, hogy ezt csak én figyeltem meg mindenféle kodifikált tudományos módszer birtoklására és a kutatásra feljogosító pecsétes papír nélkül. Mert azért már valahol a tudatom mélyén ott lapult, hogy baj lehet abból, ha valaki úgy gondolkodik a világ dolgairól, hogy nincs arról papírja, hogy megteheti. Értsd ez alatt phd és egyetemi v. kutatóintézeti állás.
Mert diplomám azért van, meg iskolába is jártam eleget. De ezt sem kérkedésül hozom fel, mert soli Deo gloria – ebben az ügyben is – szerintem. Meg a tudományos eredményekben is. De ez az én véleményem, senkit nem kényszerítek rá, hogy az övé is ez legyen.
No, és csak azért írtam latinul ezt a három szót, hogy azt is mutassam, mennyire művelt vagyok, hogy az „Egyedül Istené a dicsőség” szállóigét így is le tudom írni. Úgy egyébként meg nem kell belőle egyéb messzemenő következtetéseket levonni, hogy ezt így citálom ide. Ezt meg azért mondom, hogy azt is mutassam, hogy tudom ám, hogy akár lehetne is. 
Szóval csak mutatni akartam, hogy nem vagyok akkora mucsai tahó, aki égette volna Lukács Lizát, ha együtt dolgozott volna vele, de hát nem erőszak a disznótor. Különben, ha Liza vár még két hetet, akkor lett volna annyi időm, hogy csak átrágtam voltan magam a könyvén, és akármennyire lehetett volna jobban is írni, csak meleghangú és szívhezszóló ajánlást írtam volna a főzős blogon róla a pár napja még sértetlen szimpátiára támaszkodva.No, de nincs értelme a mi lett volna, ha… vonalnak, inkább térjünk vissza az eredeti gondolatmenethez!
Szóval, az első diplomámat 1982-ben szereztem Szegeden a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakán. Már harmadévben volt szakmódszertan óránk, ahol többek között az óravázlat írásának technikáját mint a diploma feltételteleként megjelölt követelményt elsajátítottam. Már az ott tanult óravázlat egyik elengedhetetlen pontja volt a motiváció megjelölése. Így, ezzel a szóval, hogy motiváció, ha előbb nem is, de ott mindenképpen találkoznom kellett. No, hány éves is volt Lukács Liza 1980-ban? Most nem az életkorommal kérkedek, hogy félreértés ne essék, csupán egy logikai következtés levonása érdekében kérdem: 1980-ban tanulhattam én Lukács Lizától a motiváció kifejezést? Arról nem is beszélve, hogy szigorlatoznunk kellett többek között pszichológiából is. És most mit csináljak? Nincs már meg az akkori tankönyvem, fogalmam sincs, hogy ki írta. Kire hivatkozzak?
De nálunk már a gimnáziumban is volt pszichológia tantárgy egy fél évig harmadikban. 1974-78-ban voltam gimnazista, és lehet, hogy a motiváció szó már a gimis tankönyvemben is szerepelt. És akkor most mit csináljak? Kire is kéne hivatkoznom, ha leírom ezt a szót? És kire hivatkozzak, ha leírom a macska, a kutya vagy az anyag szavakat, lapozzam át Lukács Liza életművét, hogy szerepel-e nála? De névelők és kötőszók közül nyilván sok szerepel ott… De állj, nem akarok ilyen mélyre süllyedni, sem indulatokba bocsátkozni.
Tehát írom az elvégzett iskolákat sorra, de nem tudom felsorolni a tankönyvek és kötelező valamint ajánlott irodalomként elolvasott művek sorát, a csupán kedvtelésből olvasottakról már nem is beszélve. Tehát 1982 óta vagyok tanár. Azóta számtalan továbbképzésen vettem részt, melyekre már nem is emlékszem, de nagy eséllyel voltak olyan dolgok, melyeket ott tanultam. Aztán – mivel az jutott eszembe, hogy iskolaújságot kéne csinálni az iskolánkban, és ha már csinálunk valamit, azt jól érdemes csinálni – 1996-ban beiratkoztam a Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, és sikerrel el is végeztem azt. Igaz, az iskolaújságból csak egy szám jelent meg, mert utána a szakkört a falu működtette tovább, így a falunknak lett az újságja, amit kezdetben a gyerekekkel csináltunk. Ennek a kiadványnak 10 éven át én voltam a (fő)szerkesztője. A fő azért van zárójelben, mert az alszerkesztője is én voltam. Talán ezen az újságíróiskolán is ragadt rám valami, de az ottani tankönyvekre sem emlékszem már, csak arra, ami később fontos lett abból, amit ott tanultunk.
Aztán 1999-ben a BME GTK-n közoktatási vezető diplomát szereztem. Ezt sem hivalkodásként mondom, mert egyszerűen a munkaköröm betöltésének feltétele volt ez a diploma. Csak azért mondom, mert ott is tanultam ezt-azt. Többek között pszichológiát is. Ezek után a felsőoktatásban már csak egy diplomát állítottak ki a számomra, 2006-ban, ezt pedig a PTE BTK mozgókép és médiakultúra szakán szereztem. De ezt sem dicsekvéssel mondom, mert büszke aztán erre végképp nem vagyok, nem is szoktam emlegetni, többek között azért, mert szomorúan kellett tapasztalnom a képzés színvonalának hanyatlását. Azaz, úgy éreztem ott, akkor, hogy a nyolcvanas években magasabb színvonalú volt a képzés a tanárképző főiskolán, mint a kettőezresben a pécsi egyetemen. De ez tényleg nem érdekes a most elmondottak szempontjából.
Van egy végzettségem, de sokkal inkább kezdettségnek nevezném, melynek nagyon örülök, s melynek tényleg sok hasznát veszem. Nevezetesen az, hogy 2009-ben Master Practitioner of NLP képesítést szereztem a Nemzetközi NLP Alapítvány jóváhagyásával a budapesti NLP Akadémián, mely az NLP Comprehensive szellemében működik. És ezt most itt is kijelentem: amit a viselkedésről és a változásról írok, azt nagy eséllyel itt tanultam. Tehát a továbbiakra nézve előre kijelentem, hogy az NLP Akadémia tananyagiból megszerzett tudást felhasználom az írásaimban! Tehát, amit a változásról, célkitűzésről és hasonlókról írok, az az NLP Akadémián végzett kurzusaim nyomán jutott birtokomba. És mindenki megszerezheti és használhatja ezt a tudást, aki az adott tanfolyamokat elvégzi.
De térjünk egy kicsit vissza Lukács Liza könyve és az én könyvem kérdéskörére! Aki ezt a kettőt átlapozza, elég érdekes élményben részesül. De én ebből sem vonok le semmilyen követeztetést, azontúl, hogy egészen az elmúlt napokig úgy gondoltam, hogy nyilván rokon lelkek lehetünk Lizával, mert mi más lenne annak az oka, hogy ő is hasonló stílusban vezeti fel a fejezeteit, mint én. Nyilván neki ugyanúgy tetszhetett ez a pikareszkes dolog, mint ahogy nekem. Igaz, hogy én azért választottam ezt a formát, mert a könyvemen végigvittem az utazás motívumot, melyet az alcím útikalauz szavával erősítettem. De ez mind nem érdekes, mert ezt csupán saját szórakoztatásomra csináltam, mert szeretek írni, és szeretek így írni. És ezt meg is tehetem, mert – remélem – már egyik pikareszkszerző sem fogja rajtam elverni a port, szellemi javaik eltulajdonítása okán, de ha igen, akkor legalább Lizával együtt állunk majd a bíróság előtt.
Ugyanez a helyzet a Bibilográfia helyét elfoglaló Ajánlott irodalom címmel is. No, ez sem az én szellemi termékem, hiszen az általános iskolai tankönyvek ilyen címmel ajánlanak olvasmányokat a gyerekeknek az összefoglaló leckék végén. És hogy Liza ugyanígy írta, mi mást jelentett volna számomra, mint hogy egy rugóra jár az agyunk. S minden egyéb hasonlóság sokkal inkább a szimpátiát erősítette bennem, minthogy ellenérzést keltett volna. Gondoltam is rá, hogy majdcsak lejár a szerződése a Súlykontrollal, aztán hátha dolgozhatunk együtt. Már majdnem írtam is neki a napokban, hogy tavaly csináltam egy NLP-s modellezést, melyet egy prezentáció keretében az NLP Akadémia akkori végzőseinek be is mutattam, melyben egy nagyon érdekes dolog kezdett kibontakozni a fejemben a közös témánkban, s meg szerettem volna tőle kérdezni, hogy vannak-e az enyémnél komolyabb kutatások is ebben a témában, vagy ő mit gondol erről. De ahogy reggel kigondoltam, hogy ezt megírom neki, este kaptam az első levelet tőle, mely ilyen gondolati előzmények után még érzékenyebben érintett.
Szóval mindezek után fogalmam sincs, hogy Liza miért tette, amit tett. De ezek után elkezdtem félni. Soha nem gondoltam volna, hogy az ő részéről támadás ér. És akkor még érhet máshonnan is? Akkor én itt és most a nyilvánosság védelmét kérem. Úgy teszek, mint az, aki üldözőket sejtve kiül egy város forgalmas főterére, abban bízván, hogy amíg ott van, addig baj nem érheti. De nem szeretnék az üldözési mánia hibájába esni. Ennek ellenére itt most az internet széles nyilvánossága előtt kijelentem, nem akarok senkitől semmit se elvenni, se megkapni. Csak nyugalmat akarok. Azt, hogy azt tehessem a törvény és a jó erkölcs keretei között, amihez kedvem van. A túlsúly témaköre olyan hatalmas, hogy az én létem vagy nem létem senki érvényesülését nem veszélyezteti. Sőt. Lizának is írtam az aranyművesek utcája párhuzamról. A hasonló profilú boltok erősítik egymást. A vásárcsarnokban is rengeteg zöldséges megél. Ráadásul én nem is árulok semmit. Csak írok – főzök – fényképezek, mert ezeket szeretem csinálni, és a gyerekeim már felnőttek, és az életközépi válság helyett jobbnak látom ilyesmivel foglalkozni, mint depresszióba esni. És abban bízom, hogy még némelyek hasznára is letehetek.
